Népszerű Cikkek

 

A Geminidák egy meteorraj, ami minden évben december első felében jelenik meg. Fizikai forrásuk a 3200 Phaethon kisbolygó. A meteorok nagyjából két hetes időtartamban láthatók, legnagyobb számban december 14-e körül, ilyenkor elvileg akár 120 meteor is látható egy óra alatt. A Geminidák meteorraj a nevét a meteorrajoknál szokásos módon onnan kapta, hogy az Ikrek (Gemini)csillagkép felől látszanak kiindulni. A Föld légkörének felső rétegét 35 km/s sebességgel érik el. Ez nagy értéknek tűnik, de valójában ez kisebb sebesség, mint más meteorrajoknál szokásos. A meteorok fényesebbek az átlagosnál. Először 1862-es feljegyzésekben említik a Geminidákat. Ennek oka, hogy korábban a meteorraj útja még nem keresztezte a Föld keringési pályáját, így nem volt látható az égbolton.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

A fekete lyuk a téridő olyan tartománya, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. Klasszikus szemléltetése szerint olyan objektum, amelynél a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Azonban a fekete lyukban az eseményhorizont mögött nincs valódi objektum: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és forgási sebessége nyilvánul meg.

Fekete lyuk keletkezik akkor, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, s az anyag egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban egyes kutatók szerint bizonyos fizikai mennyiségek sűrűség, téridő görbület végtelenné válnak. A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy onnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. E térrész határfelülete az eseményhorizont, sugara az úgynevezett Schwarzschild-sugár. Az eseményhorizonton belülre kerülő anyag vagy sugárzás belezuhan a szingularitásba. A fekete lyukak létezése mind elméletileg, mind csillagászati megfigyelésekkel jól alátámasztott. A lyuk elnevezés alatt nem a szokásos értelemben vett lyukat kell érteni, inkább a világűr egy részét, ami mindent elnyel, és ahonnan semmi nem tud visszatérni. Másképpen, a fekete lyuk olyan égitest, mely nagy tömege ellenére elég kicsi, hogy elférjen az általa létrehozott eseményhorizonton belül. Ebben az esetben ugyanis az égitest minden pontja az eseményhorizonton belül van, tehát az eseményhorizonton kívülről nem látható. Nagyobb fekete lyuk sűrűsége kisebb lehet, mint a vízé vagy a levegőé. Mivel a beléje zuhanó anyag gyakorlatilag elveszíti szerkezetét, a fekete lyuknak mindössze három, független tulajdonsága lehet: tömeg, forgási sebesség és elméletileg előre jelzett, a természetben elő nem forduló elektromos töltés.

Tömege: Egyes, kísérletileg még nem bizonyított elméletek szerint bizonyos magfizikai folyamatok során mikroszkopikus fekete lyukak keletkezhetnek. Nagy tömegű csillagok egyik lehetséges végállapotaként, szupernóva-robbanás után a csillagmaradvány tömegétől függően fekete lyuk vagy neutroncsillag keletkezhet. A fekete lyuk keletkezéséhez elég nagy tömegű csillag szükséges, hogy még a belőle keletkezett neutroncsillag is összeroppanjon. Ez a tömeg jelenlegi ismereteink szerint valahol 1,7-2,7 naptömeg között van, a legkisebb ismert tömegű fekete lyuk 3,8 naptömegű. Ha viszont a csillag tömege túl nagy 20-40 naptömeg feletti, akkor még a szupernóva-robbanás előtt a csillagszéllel annyi anyagot veszít, hogy a maradék tömege nem elég a fekete lyuk létrejöttéhez, így nagyon gyorsan forgó és nagyon erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillagok, magnetárok jönnek létre. Több kisebb fekete lyuk ütközésével jöhetnek létre a sokáig keresett köztes tömegű fekete lyukak, ezek tömege néhány száz néhány ezer naptömeg. Egyelőre nagyon kevés ilyen fekete lyukat ismerünk, az NGC 4472 galaxis egyik gömbhalmazában valószínűleg a közepén van ilyen fekete lyuk.  Az NGC 5408 galaxisban lévő egyik ultrafényes röntgenforrás ULX, Ultra Luminous X-ray source tömegét egy új módszerrel megmérve 2000 naptömegnyinek adódott, így ez is ebbe a ritka csoportjába tartozik a fekete lyukaknak. Az ultrafényes röntgenforrásokat általában a kutatók a köztes tömegű fekete lyukakkal hozzák összefüggésbe. Egyes galaxisok középpontja a miénk is tartalmaz nagyon nagy tömegű több millió naptömegű fekete lyukat.

Forgása: A megfigyelhető fekete lyukakba az akkréciós korongon keresztül folyamatosan anyag áramlik ennek sugárzása árulja el számunkra a fekete lyuk létét. Az izzó gáz egyre közelebb kerül az égitesthez, majd belezuhan. A zuhanás előtti, legbelső stabil körpálya ISCO, Innermost Stable Circular Orbit, melyen az anyag keringhet, összefüggésben van a lyukak forgási sebességével, mert a fekete lyuk forgása közben magával ránt mindent. A legbelső stabil körpálya sugarának méréséből következtethetünk a fekete lyukak forgási sebességére, minél gyorsabban forog a lyuk, annál kisebb ez a sugár. A lyukkal forgó téridő mintegy magával rántja a befelé áramló anyagot, emiatt az gyorsabban keringve a fekete lyukhoz sokkal közelebb juthat anélkül, hogy belezuhanna. A legbelső stabil körpálya sugarát a benne áramló anyag hőmérsékletének erre az általa kibocsátott röntgensugárzás színképének elemzésével következtetnek, vagy a benne lévő anyag egyes jellegzetes színképvonalai eltolódásának mérésével végzik, melyet a gravitációs vörös eltolódást okoz.  

Stephen Hawking kimutatta 1974-ben, hogy a fekete lyuk környezetében a lyuk tömegének rovására részecskék keletkezhetnek (az energia átalakul anyaggá), ezáltal a lyuk tömege csökkenhet. Ez az anyagkeletkezés annál intenzívebb, minél kisebb a lyuk tömege. A tudósról Hawking-sugárzásnak elnevezett jelenség révén, ahogy a lyuk egyre kisebbé válik, úgy lesz az anyagkibocsátás egyre erősebb, míg végül a lyuk robbanásszerű hevességgel eltűnik. A fekete lyukba belekerülő anyag és sugárzás viszont a lyuk tömegét növeli. Ez ellensúlyozza az anyagkibocsátást, egészen addig, amíg a világegyetem hőmérséklete (2,7 kelvines kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás) a fekete lyuk felszíni hőmérséklete felett van (minél nagyobb tömegű a fekete lyuk, annál alacsonyabb, de – a viszonylag kis méreteket leszámítva – jóval 2,7 kelvin alatt, közel 0-hoz). Ez esetben viszonylag kis méret alatt azt kell érteni, hogy jelenleg holdunk tömegének megfelelő Schwarzschild-sugárral rendelkező fekete lyuk (azaz Holdunk tömegével megegyező tömegű fekete lyuk) van termikus egyensúlyban, ez az a méret, ahol ugyanannyi sugárzást bocsát ki a fekete lyuk, mint amennyit a háttérsugárzásból elnyelni képes felszíni hőmérséklete éppen 2,7 kelvin. Ennél kisebb tömeg esetén a fekete lyuk tömege amennyiben csillagközi gáz, por, csillagfény vagy egyéb pluszban nem táplálja, a párolgás miatt csökkenni fog. Nagyobb tömeg esetén pedig akkor is tovább fog nőni, ha csak a háttérsugárzás táplálja a tömeg úgymond csak egy kicsivel nagyobb a kérdéses határnál. Akkor a tömegnövekedés ideje is kicsi lesz, mivel a háttérsugárzás hőmérséklete gyorsabban csökken, mint ahogy a csupán háttérsugárzás által táplált lyuk felszíni hőmérséklete csökkenni tud a tömegnövekedés hatására. A világegyetem tágulása miatt a világegyetem hőmérséklete folyamatosan csökken, nullához konvergál, ami pedig azt jelenti, hogy egy idő után bármely fekete lyuk felszíni hőmérsékleténél alacsonyabb lesz, azaz egy idő után minden fekete lyuk tömege csökkenni kezd, végül teljesen elpárolog.

Gravitációs örvénylés: a korai röntgentávcsövekkel dolgozó csillagászok felfedezték, hogy a galaxisunkban lévő, csillagtömegű fekete lyukaktól származó röntgensugárzás pislákol. Ez azt jelenti, hogy az erőssége gyors ütemben változik. A jelenséget akkor kvázi-periodikus oszcilláció névvel illették Quasi Periodic Oscillation, QPO. A vibrálásban észlelhető volt egy minta: kezdetben 10 másodpercben volt mérhető a periódusidő, majd ahogy napok s hetek teltek el, a vibrálás felgyorsult másodpercenként tízre. Majd a vibrálás hirtelen teljesen abbamaradt. Az 1990-es évek során a csillagászok elkezdték feltételezni, hogy a kvázi-periodikus oszcilláció kapcsolatban lehet egy gravitációs hatással, amit Einstein általános relativitáselmélete megjósolt: egy forgó objektum gravitációs örvénylést hoz létre. A jelenséget első leíróikról Lense-Thirring-hatásnak nevezik (Josef Lense és Hans Thirring után). A fekete lyuk körül keringésre kényszerített anyag a fekete lyukhoz közelebbi része gyorsabban kering a távolabbi anyaghoz viszonyítva, és nagy energiájú sugárzást bocsát ki, ami összeütközik a körülötte lévő anyaggal, ami a vas atomokat röntgensugárzás kibocsátására készteti egy bizonyos hullámhosszon, más néven spektrumvonalon. Mivel az akkréciós korong keringésében van, a vas spektrumvonalának hullámhossza a Doppler-hatásnak megfelelően változik. Ha a beljebb lévő anyagáramlás keringési síkja változik, akkor időnként a hozzánk közelítő anyag lesz fényesebb, máskor pedig az éppen távolodó. Vagyis a spektrumvonal ide-oda ingadozni fog a precessziós ciklusnak megfelelően. Ezt az ingadozást ki tudta mérni az Európai Űrügynökség XMM-Newton nevű röntgentávcsöve, és ezzel mérésekkel igazolta a gravitációs örvénylést egy fekete lyuk körül. A felfedezést a NASA Nuclear Spectroscopic Telescope Array (NuSTAR) küldetése segítette. A mérésekhez a H 1743-322 jelölésű fekete lyukat választották, ami akkor négy másodperces kvázi-periodikus oszcillációt mutatott. Az XMM-Newtonnal 260 000 másodpercig, a NuSTAR-ral 70 000 másodpercig végeztek méréseket, majd a kapott adatokat kielemezték. Megállapították, hogy az ingadozás az általános relativitáselméletnek megfelelő mértékű. Ennek az a jelentősége, hogy eddig nem sikerült Einstein szóban forgó elméletét erős gravitációs tér közelében kísérletileg tesztelni, illetve igazolni.

A NASA Spitzer nevű űrtávcsővel felfedezett egy Földhöz hasonló bolygókkal teli naprendszert. Ezt később a Kepler nevű űrtávcső is alátámasztotta képekkel. Mindegyik bolygón adottak a feltételek ahhoz, hogy legyen rajta élet és az élethez szükséges alkotó elem pl: víz, három bolygó pedig lakhatónak tűnik, a csillagtól való távolságuk se nem túl nagy, se nem túl kicsi, ezeken a hőmérséklet, és úgy általában a körülmények hasonlóak a Földéhez, ezért ezeken alakulhat ki a legnagyobb valószínűséggel élet. A felfedezésről a kutatók a Nature magazinban számoltak be. A rendszer tőlünk körülbelül 40 fényévnyire van, ami csillagászati értelemben egész közelinek számít. A közepén lévő TRAPPIST-1 nevű csillag a mi Napunkhoz képest sokkal gyengébb, kisebb fény- és hő hatású, úgynevezett ultra hűvös törpecsillag. A rendszerben az az egyik legérdekesebb, hogy mind a hét hasonló bolygó nagyon közel esik egymáshoz.

 

A NASA kutatói nagyon belelkesedtek a felfedezéstől, főleg azért, mert most nagyobb erővel folytathatják a TRAPPIST1-rendszer vizsgálatát, mostantól az oxigén és a metán, és más gázok nyomai után kutatnak, hogy ezek alapján ki tudják következtetni, milyen az egyes bolygók felszíne.

Thomas Zurichen a NASA washingtoni központjának egyik vezetője véleménye, hogy ez a felfedezés kulcsfontosságú lehet a Földön kívüli élet megtalálásában. Megválaszolni azt, hogy egyedül vagyunk-e az egyik legfontosabb tudományos kérdés, és megtalálni három egymáshoz ilyen közel lévő lakható bolygót kiemelkedő lépés ebben a munkában.

A Halley-üstökösből származó Orionida meteorok minden év októberében közelítik meg a Földet. Az Orionida meteorraj idén október 20-23-a között lesznek a láthatóak az égbolton, akár szabad szemmel is láthatóak lesznek, ha az időjárás is kedvező lesz.  Az orionida meteorokat a világ minden tájáról megfigyelhetik. A raj radiánsát, magyarul: kisugárzási pont, ahonnan a csillaghalmaz kiindul, az Orion kardjánál kell keresni, errefelé azonban ne számítsunk látványosabb hullócsillagokra, azon a környéken a meteorok kevésbé fényesek és csak rövidebb nyomot hagynak.

 A meteorraj megfigyelését jelentősen nehezíti a fényszennyezés, ezért ha az ember látni akarja a jelenséget, ajánlott sötétebb helyre félrevonulnia ahol a közvilágítás nem annyira zavarja a megfigyelést. A megfigyeléshez nem érdemes távcsövet használni, az objektumok mozgása sokkal jobban követhető szabad szemmel.

Néhány meteor kifejezetten látványosnak és gyorsnak fog tűnni, de nem kell aggódni, ezek az objektumok többnyire kisebbek és nem fenyegetik a Földet.

 

A Leonidák meteorraj, melynek radiánsa az Oroszlán csillagképben van, szülő égitestje az 55P/Tempel-Tuttle üstökös, maximuma november 17-ére esik. 

Nevezetes 33 évente ismétlődő kitörése a legutóbbi 1999-ben volt, melynek oka, hogy a Tempel-Tuttle üstökös ekkor jár a Nap közelében, és amelynek bekövetkezésekor a ZHR elérheti az 1000 meteor/órát is.

A Leonidák meteorraj az 55P/Tempel-Tuttle nevű üstököst kísérő jelenség, mivel ez az üstökös hozta létre ezt a meteorid felhőt. A Leonidák meteorraj arról nevezetes, hogy ez produkálta az emberiség története folyamán megfigyelt két leghatalmasabb meteor-esőt. Először 1833-ban, majd pedig 1966-ban. Első megfigyelése és említése a feljegyzések szerint i.sz.902-ből származik és kínai csillagászokhoz köthető. A csillaghullás tekintetében a legrakoncátlanabb és legrapszodikusabb meteorrajok egyike.  A meteorraj névadója az oroszlán csillagkép  Leo, mivel a csillaghullás során látszólag ettől a csillagkép felől érkeznek a meteorok.

A tudomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy a meteorraj radiánsa az oroszlán csillagképre esik.

 

 

 

55P/Tempel-Tuttle nevű üstökös Nap körüli keringési ideje kicsit több mint 33 év, ezért ilyen időközönként van a meteorrajnak is az átlagosnál jóval nagyobb kitörése.

Amikor az üstökös keringése során a Nap közelébe kerül, akkor a hőhatás miatt szilárd alkotóinak egy része hirtelen gáz halmazállapotúvá válik (szublimál).

Ez a folyamat sok apró szilárd részecskét is kirepít az űrbe.

Ezek az apró részecskék, a meteoridok minimális eltéréssel a szülő égitestet követve állandó pályán keringenek tovább. Ezeknek a meteoridoknak a rendeződött csoportját, a meteorid felhőt, nevezzük meteorrajnak. Egy meteorraj tagjai akkor válnak láthatóvá, ha a raj keresztezi a Föld keringési pályáját.

A Leonidák meteorzápor akkor keletkezik, amikor a Föld a 55P/Tempel-Tuttle üstökös által hátrahagyott meteorid felhőbe ütközik.

Ez a szemcse felhő nagy borsószem méretű és annál kisebb törmelékekből áll.

A nagyobb, 10 milliméter átmérőjű darabok súlya körülbelül 0.5 gramm. Ezek már ugyancsak fényes csíkot húznak maguk után.

A Leonidák a leggyorsabb az éves rendszerességgel megjelenő meteorrajok között.

A meteorraj tagjai 71 kilométer/másodperc sebességgel érik el a Föld légkörét. A szilárd részecskék többsége körülbelül 160 kilométeres távolságban kezd felizzani és 90-100 kilométer magasban porlad el.

Összességében ezekből az apró részecskékből több mint 10 tonnányi kozmikus anyag landol a Földön minden éves találkozás során.

Földközelben minden évben október 20. és november 30. között van, aktivitással novemberben jelentkezik, de a csillaghullás csúcspontja jellemzően november 17 – 18-ra esik. Ilyenkor általában 10-30 hullócsillagot lehet megfigyelni óránként.