Bolygók

 

A bolygó olyan jelentősebb tömegű égitest, amely egy csillag vagy egy csillagmaradvány körül kering, elegendően nagy tömegű ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúlyt tükröző közel gömb alak, viszont nem lehet elég nagy tömegű ahhoz, hogy belsejében meginduljon a magfúzió, valamint tisztára söpörte a pályáját övező térséget. Van olyan elmélet is, hogy a csillagközi térben is lehetnek bolygószerű égitestek, amelyek valamely csillagrendszerből lökődtek ki, vagy csillagközi por összesűrűsödésével jöttek létre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Szaturnusz a hatodik bolygó a Naptól számítva, a második legnagyobb a Naprendszerben a Jupiter után. Egyike annak az öt bolygónak, ami a Földről szabad szemmel is látható. A Szaturnusznak látványos, jégből és törmelékekből álló gyűrűrendszere van. Szaturnuszról, a római istenről nevezték el. Jele az isten sarlójának stilizált képe. A Szaturnusz lapított gömb alakú. Az egyenlítői és sarki átmérő majdnem 10%-kal különbözik (120 536, illetve 108 728 kilométer). Ez a nagy sebességű forgás eredménye, azonban a tengely körüli forgás idejét még nem sikerült meghatározni. A többi gázbolygó szintén lapított, de kisebb mértékben. A Szaturnusz a Naprendszer egyetlen bolygója, melynek sűrűsége kisebb a víznél. Bár a Szaturnusz magja sokkal sűrűbb, mint a víz, az átlagos sűrűsége a gáznemű légkör miatt 0,69 g/cm³. Mágneses tengelye szinte egybeesik a forgástengelyével, ami ellentmond a bolygók mágneses tere kialakulásának, így ez az elmélet módosításra szorul. A Szaturnusz belső szerkezete hasonlít a Jupiterhez, egy sziklás mag a központban, felette egy folyékony fémes hidrogénréteg, kívül pedig egy molekuláris hidrogénréteg. A Szaturnusz belsejének hőmérséklete a magnál eléri a 11 700 °C-ot, és emiatt a bolygó több energiát sugároz vissza az űrbe, mint amennyit a Naptól kap. Az energiakülönbség legnagyobb részét a Kelvin-Helmholtz folyamat(lassú gravitációs kompresszió) hozza létre, de ez egyedül nem lehet elegendő, hogy megmagyarázza a Szaturnusz teljes hőtermelését. Egy másik elmélet feltételezi, hogy a bolygó belsejében a folyékony hidrogénben lassan lesüllyedő hélium hőenergiát szabadít fel. A Szaturnusz légköre a Jupiterhez hasonló sávos felépítésű, de a Szaturnusz sávjai sokkal halványabbak és sokkal szélesebbek az egyenlítő közelében. A Szaturnusz szelei a Naprendszerben a leggyorsabbak közé tartoznak. A Voyager adatok szerint elérhetik az 1800 km/h-t. A Szaturnusz halványabb felhőmintázatát a Voyager küldetésekig nem láthattuk. Azóta a földi teleszkópok már annyit fejlődtek, hogy rendszeres megfigyeléseket végezhetnek. A Szaturnusz általában nyugodt légköre néha hosszú életű oválisokat és más jellemzőket mutat. 1990-ben a Hubble űrtávcső egy óriási fehér felhőt figyelt meg az egyenlítő közelében, amely a Voyager megközelítések idején még nem volt meg. Az 1990-es vihar ún. Nagy Fehér Folt volt, egy egyedülálló, de rövid életű jelenség, durván 30 éves periódussal. Nagy Fehér Foltokat korábban 1876-ban, 1903-ban, 1933-ban, és 1960-ban figyeltek meg. A periódust követve egy másik vihar 2020 körül fog kialakulni. Az északi póluson egy mintegy 25 000 km széles, közel szabályos hatszög alakú légköri képződmény találhatól, amit még az 1980-as években figyeltek meg először. Jellegzetességét közel szabályos alakja és az adja, hogy együtt forog a bolygóval. Peremén futóáramlás figyelhető meg. Belsejében sötétebb a légkör. Kiterjedése és kialakulása pontosan még nem ismert. A gyűrűket először Galileo Galilei figyelte meg távcsövével 1610-ben, de nem tudta azonosítani őket. Azt írta, "a bolygó nincs egyedül, hanem három részből áll, amelyek majdnem érintik egymást és soha nem mozdulnak el egymáshoz képest". 1612-ben a gyűrűk síkja közvetlenül a Föld felé irányult és a gyűrűk látszólag eltűntek, majd 1613-ban újra megjelentek.1655-ben Christiaan Huygens volt az első, aki felvetette, hogy a Szaturnuszt egy gyűrű veszi körbe. Egy, a Galileoénál fejlettebb távcsövet használva, Huygens megfigyelte a Szaturnuszt és azt írta: "a Szaturnuszt egy vékony, széles gyűrű veszi körbe, amely sehol nem érinti". 1675-ben Giovanni Domenico Cassini megállapította, hogy a Szaturnusz gyűrűjét valójában több kisebb gyűrű és a köztük lévő rések alkotják; a legnagyobb ilyen rést később Cassini-résnek nevezték el. 1859-ben James Clerk Maxwell bebizonyította, hogy a gyűrűk nem lehetnek egy tömbből, és felvetette, hogy apró részecskéből állnak, melyek egymástól függetlenül keringenek a bolygó körül. Maxwell elméletét 1895-ben bizonyították be a gyűrűkről végzett spektroszkópos megfigyelésekkel, amelyeket James Keeler végzett a Lick Obszervatóriumban. A gyűrűket már kisebb távcsővel is meg lehet figyelni. 6630 és 120 700 kilométer magasságban találhatók a Szaturnusz egyenlítője fölött. Vastagságuk mindössze 10 m körüli, helyenként azonban 4 km-es magasságot elérő hullámok találhatók benne.Főleg kőzetekből, vas-oxidból és jégrészecskékből állnak, melyek mérete a porszemtől a kisebb személygépkocsiig terjed. Két fő elmélet létezik a Szaturnusz-gyűrűk eredetének magyarázatára. Az egyik elmélet, amelyet eredetileg a 19. században Édouard Roche javasolt az, hogy a gyűrűk egyszer a Szaturnusz egyik holdját alkották, melynek pályamagassága annyira lecsökkent, hogy a bolygó közelében az árapályerők miatt széthullott (lásd Roche-határ). Ennek az elméletnek egy változata, hogy a hold egy nagy üstökössel vagy aszteroidával való ütközés miatt hullott szét. A második elmélet szerint a gyűrűk soha nem képezték egy hold részét, hanem az eredeti csillagközi anyagból maradtak meg, amelyből a Szaturnusz kialakult. Ezt az elméletet széles körben ma már nem fogadják el, mióta a gyűrűkről úgy tudják, néhány millió éves időszakon túl instabilak, tehát viszonylag új eredetűek lehetnek. Míg a legnagyobb gyűrűrések, mint például a Cassini-rés vagy az Encke-rés, a Földről is megfigyelhetők, a Voyager szondák felfedezték, hogy a gyűrűket több ezer kisebb gyűrű és vékony rések bonyolult szerkezete alkotja. Ez a szerkezet a Szaturnusz-holdak gravitációs vonzásából származik. A Cassini űrszonda adatai azt mutatják, hogy a Szaturnusz gyűrűi saját légkörrel rendelkeznek.

A légkör molekuláris oxigénből (O2) áll, ami a Napból érkező ultraibolya fényés a gyűrűkben lévő vízjég kölcsönhatásából jön létre. 1980-ig a Szaturnusz gyűrűinek szerkezetét kizárólag a gravitációs erők hatásaként magyarázták. A Voyager szondák sugaras alakzatokat találtak a B-gyűrűben, melyeket küllőknek hívunk, és amelyeket ezzel a módszerrel nem magyarázhattak meg. A küllők sötétnek tűnnek a gyűrűk fényesebb része mellett. Feltételezik, hogy elektromágneses kölcsönhatásokhoz kapcsolódnak, mivel a Szaturnusz magnetoszférájával majdnem egyidejűleg keringenek. Mindazonáltal a küllők kialakulásának folyamata egyelőre ismeretlen. Huszonöt évvel később a Cassini űrszonda megint megfigyelte a küllőket. Úgy tűnik, idényjellegű jelenségek, akkor jelennek meg, mikor a Szaturnusz napéjegyenlőséghez közelít. A Cassini megérkezésekor a küllők nem voltak láthatóak. Néhány tudós az addigi modellek alapján, 2007-re jósolta meg a küllők megjelenését. A Cassini képkezelő csapata ezért állandóan küllőket keresett a gyűrűk képeiben, melyeket végül meg is találtak a 2005. szeptember 5-én készített felvételeken. A Spitzer űrteleszkóp infravörös felvételei alapján 2009. október 6-án óriási, az eddig ismertek méretét messze meghaladó, porból és jégszemcsékből álló gyűrűt fedeztek fel a Szaturnusz körül. A gyűrű átmérője körülbelül 300-szorosa, vastagsága pedig mintegy 20-szorosa a bolygó átmérőjének. A látható fény tartományában egyáltalán nem figyelhető meg, ezért maradhatott eddig észrevétlen. Az egész alakzat kiterjedésére jellemző, hogy ha szabad szemmel láthatnánk, a Földről nézve két teliholdnyi átmérőt foglalna el az égbolton. A porgyűrű belső széle a bolygótól körülbelül 6 millió kilométerre található, míg a külső széle durván 12 millió kilométeres távolságig terjed. A porgyűrű mintegy 27 fokos szögben hajlik a fő gyűrűrendszer síkjához. Az újonnan felfedezett gyűrű messze a legnagyobb az óriásbolygó ismert gyűrűihez képest. Nem rendelkezik éles határokkal. Benne kering a Phoebe nevű hold, amely a feltételezések szerint a gyűrű anyagának forrása. Az égitest minden bizonnyal nem a bolygóval együtt keletkezett, a Szaturnusz később fogta be.A 2003-ban indított, a Nap körül keringő, 2009-ben a Földtől 107 millió km-re levő Spitzer-űrtávcső a hideg (kb. 80 K hőmérsékletű) por infravörös sugárzását detektálta a Szaturnusz környezetéből. Az új gyűrű talán egy régi rejtélyre is választ adhat a Szaturnusz rendszerével kapcsolatban. A kétarcú – az egyik oldalán fényes, a másikon sötét –Iapetus hold talán attól néz ki ilyen furcsán, mert kölcsönhatásban áll az óriásgyűrűből származó poranyaggal. Míg a Iapetus, a legtöbb más hold és a belső gyűrűk is egy irányban keringenek, addig a Phoebe és a hozzá kapcsolható új alakzat az ellenkező irányban. A Iapetus egyik felén csapódhat le a gyűrűből befelé jutó por, mint nyári estéken a rovarok az autók szélvédőin. A Szaturnusznak jelenleg 61 ismert és 3 meg nem erősített holdja van. A további holdak besorolása nehézkes. A pontos számukat nem lehet meghatározni, mert nézőpont kérdése, hogy mi számít valódi holdnak, és mi egy gyűrűhöz tartozó szikla vagy jégdarab. Az űrkorszak előtt kilenc ismert holdja volt a Szaturnusznak. 1980-ban a Voyager–1 űrszonda további kilenc holdat fedezett fel. A 2000-ben kezdődött felmérés során 12 új holdat azonosítottak, többnyire kis méretű szikla- és jégdarabokat. 2003-ban a földi teleszkópok felvételei alapján sikerült rátalálni egy új holdra. A Cassini űrszonda 2004-ben érkezett meg a Szaturnuszhoz és még abban az évben 5 újabb holdat fényképezett le. 2004-ben és 2005-ben földi távcsövekkel további 12, külső pályán keringő holdat fedeztek fel. 2006-ban a Cassini űrszonda, a Hubble űrtávcső és földi teleszkópok felvételei alapján újabb 8 holdat sikerült beazonosítani. A holdak közül sok kis méretű van: 57-ből 31 átmérője nem éri el a 10, további 13 pedig az 50 km-t. A holdak közül csak hét elég nagy ahhoz, hogy gömb alakba álljon össze saját gravitációja alatt. A Szaturnusz legfigyelemreméltóbb holdja a Titán, a Naprendszerben az egyetlen hold, amelynek sűrű légköre van. A Szaturnuszt történelem előtti idők óta ismerik. Ez a legtávolabbi bolygó, amely könnyen észrevehető szabad szemmel. A másik négy a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter. Az Uránusz csak sötét éjszakákon látható szabad szemmel. A Szaturnusz az éjszakai égbolton fényes, sárgás csillagként jelenik meg, +1 és 0 magnitodú közötti látszólagos fényességgel. Hozzávetőleg 29,5 év alatt tesz meg egy teljes fordulatot a Nap körül. Legalább 20-szoros nagyítású optikai segédeszköz szükséges ahhoz, hogy a Szaturnusz gyűrűi megfigyelhetők legyenek. A Szaturnusz az idő legnagyobb részében látható az éjszakai égbolton, de a bolygót és a gyűrűket legjobban akkor láthatjuk, amikor a bolygó szembenállásban (a bolygó az égbolton a Nappal ellentétes pontban) van. A 2005 január 13-i szembenállás során a Szaturnusz fényesebb volt, mint bármikor lesz 2031-ig, javarészt a gyűrűk Földhöz viszonyított helyzete miatt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars,  Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

A Pluto 2006. augusztus 24-éig a Naprendszer kilencedik, legkisebb bolygójaként tartották számon, ma pedig (az Eris után) a második legnagyobb törpebolygónak számít. Azóta a Neptunusz a legtávolabbi bolygó. A Föld holdjánál kisebb, magas hőmérsékleten összetömörült anyagokból álló, nitrogén–metán–szén-monoxid légkörű törpebolygó. Bolygó besorolását azért vesztette el, mert a Kuiper-övben egy (azóta több) olyan égitestet is felfedeztek, amely nagyobb nála. Az Eris törpebolygó felfedezése után a Nemzetközi Csillagászati Unió új bolygó-meghatározást alkotott, amely az Erist – és így a Plutót is – a bolygóktól külön kategóriába helyezi. A kisbolygó-elnevezési konvencióknak megfelelően a Magyar Csillagászati Egyesület a 134340 Pluto, illetve (134340) Pluto alakot ajánlja és használja a magyarosított Plútó helyett, mióta azt törpebolygó kategóriába sorolta a Nemzetközi Csillagászati Unió. A Földrajzinév-bizottság 2010-ben, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének 2015-ös szabályzata a már rögzült Plútó alakról határozott. Jelenleg tehát mindkét írásmód megalapozott, jelen oldalon a Magyar Csillagászati Egyesület által javasolt, latinos formát használjuk, amely a törpebolygók egységes írásmódját követi. A Pluto tömege csak egyötöde a Holdénak, valamint átmérője is kisebb. Felszínét fagyott nitrogén borítja, mely napközelben felenged és vékony légkört alkot. Pályája nagyon elnyúlt (30 és 50 CsE között változik), melyen néha a Neptunusz pályáján belül kerül. Jele a két első betűjéből alkotott jel, mely egyben Percival Lowell monogramja is. 1930. február 18-án Clyde Tombaugh azonosította először a Plutót a Lowell Obszervatóriumban, és gyorsan kikiáltották a Naprendszer kilencedik bolygójának, mely címét sokáig őrizte. Szakmai körökben azonban egyre inkább sorolták a bolygók helyett a Plutóhoz nagyon hasonló tulajdonságú és pályájú Kuiper-objektumok közé. 2006.augusztus 24-én a Nemzetközi Csillagászati Unió határozatban törpebolygóvá minősítette a Ceresszel és a 2003 UB313-mal együtt. Ez a lépés olyan visszhangra talált, hogy a 2006-os év szavának a bolygó nevéből képzett, ’lefokozott, leértékelt’ jelentésű plutoed szót választották az Egyesült Államokban. A Plutóról az 1950-es években úgy vélték, hogy a Neptunusz holdja volt, melyet annak legnagyobb holdja, a Triton lökött ki pályájáról. A Pluto azonban sosem kerül közel a bolygóhoz, így e feltételezés nem bizonyítható. Ezt a Charon felfedezése is megerősítette. A Nemzetközi Csillagászati Unió a törpebolygók Plutóhoz hasonló csoportjának megjelölésére 2008-ban a plutoid szót javasolta. Az ötletet több csillagász kritizálta. A Pluto legnagyobb kísérője, a Charon 1207 km átmérőjű, és így a Plutóhoz viszonyítva jelentős méretű. A Pluto–Charon-rendszert így a szokatlan 2 : 1 nagyságarány miatt korábban kettős bolygónak nevezték. A 8 : 1 tömegaránynak, illetve a két égitest közötti nagy távolságnak köszönhetően a rendszer tömegközéppontja a Plutón kívül található, így lényegében egymás körül keringenek. A Charon átlagos távolsága a Plutótól 19 571 km, míg pályájának fél nagytengelye (azaz a közös tömegközépponttól mért távolság) 17 536 km. A Pluto esetében a geometriai középpontnak a rendszer tömegközéppontjától mért távolsága a tömegaránynak megfelelően az előbbi távolság 1/8-a, azaz 2446 km. Így a Pluto felszínének a rendszer tömegközéppontjától mért 1260 km-es távolsága megközelítően azonos az égitest sugarával. A Charon pályája közel kör alakú, és feltehetően a Pluto egyenlítői síkjában található. (Összehasonlításképpen a Föld és a Hold tömegaránya 81:1, és a közös tömegközéppont a Föld felszíne alatt található, 4700 km-re a magtól, 1650 km-re a felszín alatt.) Sokáig a Charon volt a Pluto egyetlen ismert holdja, de M. Mutchler (STScI) 2005. június 15-én a Hubble űrtávcső ACS kamerájával készített májusi felvételeken észrevett két apró holdat is, amelyek a Nix (S/2005 P 1) és a Hydra (S/2005 P 2) nevet kapták.[12][13] A Hydra a legkisebb, ez a törpebolygótól távolodva a 2. hold. E holdak átmérőjét eddig csak a mért fényességükből következtetve tudták megbecsülni, így a feltételezett albedótól függően 40 és 160 km között lehet az átmérőjük. A Charonnal egy pályasíkban, közel kör alakú pályán keringenek a Pluto körül, 50 000, illetve 60 000 km távolságra. A keringési idejük a nagyobb holdéval orbitális rezonanciában áll: míg a Charon tizenkétszer, addig a Hydra egyazon időtartamban kétszer, a Nix pedig háromszor kerüli meg a törpebolygót. A vöröses színű Plutótól eltérően a kis holdak, hasonlóan a Charonhoz, semleges szürke színűek. A Charon keletkezését a kis holdak felfedezése után ez utóbbiakkal együtt próbálják magyarázni: az elmélet szerint a holdak a Pluto egy másik, hasonló méretű, a Kuiper-övből származó égitesttel történő ütközésében keletkeztek. A holdak közös keletkezésére utal a komplanáris (egy síkban fekvő) pályájuk, a közel rezonáns keringési idejük, valamint a megegyező színű felszínük. Ha a holdakat a Pluto befogta volna, akkor azok nagy valószínűséggel eltérő színűek lennének. Mivel a Pluto és holdjai a Kuiper-övben keringenek, így folyamatosan mikrometeorit-bombázásnak vannak kitéve, melyek por- és jégdarabokat szakítanak ki a felszínükből. Amíg azonban a Pluto és a Charon gravitációjukkal minden törmeléket visszarántanak, a kis holdak erre nem képesek. Feltételezik, hogy a további becsapódások miatt – csillagászati időtartam alatt – annyi anyagot veszítenek, hogy a Pluto körül porkorongot fognak képezni. A két kis hold felfedezése váratlan volt, mivel addig egyetlen Neptunuszon túli égitestet sem figyeltek meg több mint egy hold kísérővel. Egy hónappal felfedezésük után a2003 EL61-nél is találtak egy második holdat. E felfedezés megerősítette azt, hogy mivel a

Pluto–Charon-rendszer bizonyos szempontok alapján kettős törpebolygónak is felfogható, a Nix és a Hydra létezése bizonyítéknak tekinthető arra, hogy holdak egy kettős rendszerben is keringhetnek stabil pályán. 2011. július 20-án a NASA újabb Pluto-hold felfedezését jelentette be.Az először P4-nek keresztelt égitestet a Hubble űrtávcső széles látószögő kamerájának június 28-i felvételén találták meg először. A hold átmérője 13 és 34 km között lehet, pályája a Nix és a Hydra között van, a Plutótól 59 ezer km-re. 2012. július 11-én a Hubble űrtávcső által felfedezett újabb holdat jelentettek be, amely 10 és 25 km közötti átmérővel rendelkezik, közepes pályaátmérője pedig 95 ezer km körül lehet. A Nemzetközi Csillagászati Unió 2013. július 2-án hivatalosan is elnevezte a holdakat Kerberosnak és Styxnek.  A Pluto felfedezésének története hasonlít a Neptunuszéhoz. Mindkét égitestet a szomszédos bolygók pályazavarai alapján, számításokkal jósolták meg, és a levezetett adatok alapján keresték az égbolton. A feltételezett kilencedik bolygót tették felelőssé a Neptunusz és az Uránusz pályaeltérései miatt. A törpebolygót végül 1930. február 18-án, az arizonai Lowell Obszervatóriumban, 25 évnyi keresés után fedezték fel, több, az égbolt azonos területéről készült fénykép összehasonlítása során. A Pluto felfedezőjét, Clyde W. Tombaugh-ot az obszervatórium nem sokkal azelőtt vette fel, kimondottan a legendás transzneptun bolygó keresésére. 1905-től kezdve maga Percival Lowell is kutatott a bolygó után, és bár nem ő fedezte fel, az általa 1915-ben készített fotókon a Pluto már látható volt. Mivel azonban Lowell akkor jóval fényesebb bolygó után kutatott, így nem figyelt fel a halovány égitestre. A felfedezést végül 1930. március 13-án jelentették be, 149 évvel az Uránusz William Herschel általi felfedezése után. A kutatók először úgy vélték, hogy a Pluto a Neptunusz egyik holdja lehetett, s valamilyen zavar folytán, melyet meteoritraj okozott, kilépett abból. A feltételezést alátámasztotta, hogy a Pluto ellipszis alakú pályát írt le és belépett a Neptunusz azon zónájába, ahol a holdak mozognak. A Charon felfedezése rácáfolt erre és ettől kezdve vélekedtek úgy a tudósok, hogy a Plutón túl már csak törpebolygók vannak. A NASA már az 1990-es évek elejétől tervezett egy küldetést a Plutóhoz, a projekt ekkor még a Pluto-Kuiper Express nevet viselte, amelyet akkor a Southwest Research Institute koordinált. A küldetést minél hamarabb el kívánták indítani, hogy a Plutót még azelőtt elérje, hogy annak vékony légköre kifagy. Ez azzal függ össze, hogy apályája erősen elliptikus, és a törpebolygó az 1989. évi perihéliuma óta távolodik a Naptól. A Pluto a pályájának következő napközeli pontját csak 2247-ben éri el. Az első koncepciók azonban elbuktak a technikai nehézségeken és a szűkös finanszírozáson, így 2001-ben a New Horizons küldetéssel váltották fel, melyet 2006. január 10-én indítottak a Cape Canaveral űrrepülőtérről. A szonda tervezett utazási ideje 9,5 év, a Pluto és a Charon mellett 2015. július 14-én repült el. A megfigyelések e találkozó előtt 150 nappal kezdődtek, és 120 nappal a legközelebbi pont előtt voltak várhatók az első fényképek. A szonda már 90 nappal a Pluto-Charon rendszer megközelítése előtt a Hubble űrtávcsőnél nagyobb felbontású képeket készített, mely fotók a legnagyobb megközelítés során elérték a 25 m/pixel felbontást. A további műszerekkel a hőmérséklet-eloszlást és a Pluto légkörét vizsgálták. A tervek szerint a New Horizons a Plutót 9600, a Charont pedig 27 000 km-re közelíti meg, de ezek a távolságok a szonda utazása során még változhatnak, hasonlóan a Nix és a Hydra felfedezéséből eredő pályamódosításhoz. Két héttel a kettős rendszer legnagyobb megközelítése után a szonda beszüntette a megfigyeléseket, és az adatokat elkezdte visszasugározni a Földre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars,  Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

A Merkúr a Naprendszer legbelső és legkisebb bolygója, a Nap körüli keringési ideje 88 nap. A Merkúr a Földről nézve fényesnek látszik, magnitúdója −2,0 és 5,5 között változik, azonban nehéz észlelni, mert a Földről nézve a Naptól mérhető legnagyobb szögtávolsága csak 28,3°. Reggel vagy este szürkületkor lehet megfigyelni. A bolygóról viszonylag keveset tudunk. A Merkúrt meglátogató két űreszköz közül az első a Mariner–10 volt, amely 1974–1975-ben a bolygó felszínének csupán 45%-át térképezte fel. A második a MESSENGER, amely további 30%-ot mutatott meg a bolygó felszínéből, amikor 2008. január 14-én elrepült mellette. Ez az űreszköz 2008. október 6-án és 2009. szeptember 29-én még kétszer elhaladt a bolygó mellett, 2011. március 19-én bolygó körüli pályára állt, mintegy 200 kilométerre a felszíntől – adatokat gyűjt, azokat a Földre továbbítja, miután a maximális magasságba került, 15 000 kilométerre a felszíntől. Ekkortól tovább tanulmányozza és feltérképezi az egész égitestet. A Merkúr sok tekintetben hasonlít a Holdra: felszínét számos kráter borítja, nincs természetes holdja, és nincs állandó légköre. Azonban a Holddal ellentétben nagy, vasat tartalmazó magja van, melynek következtében rendelkezik mágneses mezővel, melynek erőssége a földinek körülbelül 1%-a. Magjának relatív mérete miatt kivételesen nagy a bolygó sűrűsége. Felszíni hőmérséklete 90 és 700 K (-183  és 427 °C) között változik, Ahol a Nap éppen merőlegesen éri a felszínt, ott van a legmelegebb, és a sarkokhoz közeli kráterek mélyén mérik a leghidegebbet.  A Merkúr megfigyeléséről szóló feljegyzések legalább az időszámításunk előtti első ezredfordulóig nyúlnak vissza. A 4. század előtt a görög csillagászok két bolygónak gondolták aszerint, hogy napkeltekor vagy napnyugtakor volt látható. Előbbi az Apollón, utóbbi a Hermész nevet kapta. A későbbiekben Püthagorasz ismerte föl, hogy a két bolygó egy és ugyanaz. A bolygó magyar neve a rómaiakig nyúlik vissza, akik a bolygót Mercurius római istenről nevezték el, aki a görög Hermész római megfelelője. A Merkúr asztronómiai jele a kör egy kereszt függőleges szárán, a kör tetején egy félkörrel ami Hermész caduceusának stilizált változata. A Merkúr a Naprendszer négy Föld-típusú bolygójának egyike, és a Földhöz hasonlóan kőzetekből épül fel. A Naprendszer legkisebb bolygója, egyenlítőjénél mért sugara2439,7 km, mérete kisebb még a legnagyobb természetes holdakénál is (Ganümédész, Titán), bár tömege jóval nagyobb náluk. A Merkúr nagyjából 70% fémet és 30%szilikátot tartalmaz. A Merkúr a maga 5,427 g/cm³-es sűrűségével a Naprendszer második legsűrűbb bolygója. Ez az érték már csak alig kisebb, mint a Föld 5,515 g/cm³-os értéke. Ha a gravitációs erőből származó sűrűsödés hatását figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Merkúrt alkotó elemek sűrűbbek, mivel ekkor a Merkúr esetében 5,3 g/cm³, míg a Földnél 4,4 g/cm³ értéket kapunk. A Merkúr sűrűsége alapján információkhoz juthatunk belső összetételéről. A Föld nagy sűrűsége észrevehető mértékben származik a gravitációs sűrűsödésből, ami leginkább a mag környékén figyelhető meg, a Merkúr viszont sokkal kisebb, így belsejében nem uralkodik olyan nagy nyomás. Ebből következően a bolygó magja viszonylag nagy és vasban gazdag kell, hogy legyen.      Geológusok becslései szerint a bolygó tömegének nagyjából 42%-át a magja képviseli, míg ugyanez az arány a Föld esetében 17%. A legfrissebb felmérések arra utalnak, hogy a legbelső bolygónak olvadt magja van. A magot egy 600 km vastag szilikátköpeny veszi körül. Csillagászok azt feltételezték, hogy a Merkúr történelmének korai időszakában egy több száz kilométeres testtel történt érintkezés során elvesztette köpenyének nagy részét, s ennek köszönhető, hogy viszonylag méretes magjához képest vékony a köpenye. A Mariner–10 küldetése alatt szerzett adatokból, valamint a földi megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy a Merkúr kérge 100–300 km vastag lehet. A Merkúr felszínének egyik megkülönböztető tulajdonsága az olykor több száz kilométer hosszúságú hátságok jelenléte. Úgy gondolják, ezek akkor jöhettek létre, mikor kihűlt a Merkúr magja és kérge még nem hűlt ki, de már megszilárdult. A Merkúr magjának nagyobb a vastartalma, mint bármely más nagyobb bolygóé a Naprendszerben. Ennek magyarázatára már számos elmélet született. A legelfogadottabb elmélet szerint a fém–szilikát arány a kezdetekben megegyezett más kondritos meteoritok összetételében megtalálhatóakkal – bár eltért a Naprendszerben megszokott kőzetes alapú meteoritokétól – és akkori tömege a mostaniénak 2,25-szorosa lehetett. Azonban a Naprendszer történetének elején egy, saját súlyának 1/6-át nyomó objektummal ütközhetett. Az ütközés miatt elveszíthette eredeti kérgének és köpenyének nagy részét, s ezek után a megmaradt darabban viszonylag nagy volt a mag aránya. Hasonló folyamat során jöhetett létre a Föld Holdja is. Egy másik forgatókönyv szerint a Merkúr a protoplanetáris korongból még azelőtt kialakulhatott, hogy a Nap energiatermelése stabilizálódott volna. Akkoriban a bolygó tömege a mainak kétszerese lehetett, de ahogy a Nap összehúzódott, a Merkúr közelében a hőmérséklet elérhette a 2 500 – 3 500 K-t, (a Celsius-fokban mért számok ezeknél 273-mal kisebbek), de elképzelhető akár a 10 000 K is. A Merkúr felszínén található kőzetek nagy része ilyen hőmérsékleten elpárologhatott, s ennek következtében olyan légkör jöhetett létre, amit a napszél el tudott magával ragadni. Egy harmadik elmélet szerint a könnyebb összetevők hiányát az okozta, hogy a protoplanetáris korong elegendő vonzást fejtett ki a könnyebb részecskékre, ezzel megakadályozva azt, hogy a Merkúr ezeket magához vonzza. Minden elmélet más felszínt feltételez, és a két következő küldetés, a MESSENGER és a Bepi Colombo feladatai között is ott van ezen elméletek ellenőrzése. A Merkúr felszíne megjelenésében nagyban hasonlít a Holdéra; kiterjedt tengerszerű síkságok és sok kráter jelzi, hogy felszíne már több milliárd éve változatlan. Mivel a Merkúr felszínéről ismertté vált dolgok a Mariner repülésének és a nagy felbontású űrtávcsövek megfigyeléseinek köszönhetők, ezt a bolygót ismerjük legkevésbé a Föld-típusú bolygók közül. A mostani MESSENGER-utazás eredményeinek feldolgozását követően bővülni fog ez a tudásállomány. Például a kutatók egy szokatlan krátert fedeztek fel, amelyben sugárirányban árkok húzódnak, és amit „pók”-nak neveztek el. Az albedo jelenségek olyan területekre utalnak, melyeknek nagyobb a visszaverő-képessége. A Merkúron találhatóak gyűrt hegységek, a Holdon találhatókhoz hasonlófelföldek, síkságok, sziklás vidékek, szakadékok és völgyek is. A Merkúrt 4,6 milliárd évvel ezelőtti kialakulásakor és rövid ideig azt követően is sok üstökös- és aszteroidabecsapódás érte. Egy második hullám is elérhette, 3,8 milliárd évvel ezelőtt, amit „késői heves bombázás”-nak neveznek.[30] Ezalatt a heves kráterkialakulásokkal jellemezhető időszak alatt teljes felszínén külső behatások érték, amit a légkör hiánya megkönnyített, mert ez sem lassította a becsapódásokat. Ebben az időben a bolygón heves vulkanikus aktivitás volt tapasztalható, melynek következtében a Holdon megtalálható holdtengerekhez hasonló mélyedések jöttek létre. Ezek közé tartozik a Caloris-medence is. Mióta 2008 októberében a MESSENGER elrepült a Merkúr mellett, a kutatóknak nagyobb rálátásuk van a Merkúr kaotikus természeti képére. A bolygó felszíne sokkal változatosabb, mint akár a Marsé, akár a Holdé, melyeknek hasonló tulajdonságokkal jellemezhető a felszíne. A Merkúron megtalálható becsapódási kráterek átmérője nagy szórást mutat. Vannak kis, labda méretű üregek is, de több száz kilométer átmérőjű medencék is. Időben sem mutatnak egységes képet. Vannak friss becsapódásoktól létrejöttek, de vannak erodálódott, régi kráterek is. A Merkúr kráterei abban különböznek a Holdon található társaiktól, hogy a becsapódások során kivetett anyag a Merkúr nagyobb felszíni gravitációja miatt a kráterhez közelebb hullt vissza.A legnagyobb ismert kráterek az 1550 km átmérőjű Caloris-medence, és a Szkinakasz-medence (külső körének átmérője 2300 km). A Caloris-medencét létrehozó becsapódás olyan erőteljes volt, hogy egyrészt láva tört a felszínre, másrészt létrejött egy, 2 km magas, a krátert övező perem. A Merkúrnak a Caloris-medencével átellenes oldalán egy nagy, szokatlanul hegyes vidék fekszik, ami „Furcsa terep” néven vált ismertté. A keletkezésével kapcsolatos egyik elmélet szerint a Calorisnál történt becsapódás olyan lökéshullámokat hozott létre, melyek a bolygót megkerülve a becsapódással ellentétes ponton találkoztak, és az így létrejött nyomás széttördelte a felszínt. Egy másik elmélet szerint az átellenes ponton a becsapódás által kidobott anyag miatt alakult ki ez a felszín. A Merkúr eddig feltérképezett területén eddig összesen 15 becsapódási medencét találtak. A többi híres medence közé tartozik a 400 km széles, több gyűrűből álló Tolsztoj-medence, melynek törmelékei gyűrűjétől 500 km-re is eljutottak, és területét sima, sík anyagok borítják. A Beethoven-medence karimája is nagyjából ugyanekkora, 625 km átmérőjű. A Hold felszínéhez hasonlóan a Merkúrén is észrevehetőek az űrbéli időjárás nyomai. Ezek közé tartozik a napszél és a mikrometeoroidok becsapódásainak nyomai. A Merkúron két, földrajzilag elkülöníthető síkság van. A kráterek közötti enyhén hegyes síkságok a Merkúr legrégebben kialakult felszíni formái, melyek idősebbek a kráterekkel sűrűn borított területeknél is. A kráterek közötti síkságok több korábbi krátert elfednek, és emiatt itt csak csekély számú, 30 km átmérőjűnél kisebb kráter található. Ezekről nem lehet tudni, hogy vulkanikus vagy becsapódási eredetűek-e. A kráterek közötti síkságok nagyjából az egész bolygón egyenletesen megtalálhatók. A sík területek mindenfelé megtalálhatóak, eltérő méretűek, és nagyban emlékeztetnek a holdtengerekre.

Mindezek közül a legismertebb a Caloris-medence. Az egyetlen észrevehető különbség az itteni és a holdtengerek síkságai között az, hogy az itteni sík területeknek ugyanaz az albedója, mint a régebbi, kráterek közötti síkságoké. Annak ellenére, hogy hiányoznak a vulkanikusság egyértelmű jellemzői, a síkságok alakja vulkáni eredetre utal. Minden merkúri sima síkság sokkal később alakult ki, mint a Caloris-medence. A Caloris-medence alja egy geológiailag teljesen elkülöníthető síkság, amit hegygerincek és törések szabdalnak nagyjából sokszögű területekre. Nem világos, hogy a becsapódások által létrejött vulkáni lávából, vagy egy nagy területre kiterjedő olvadás eredményeképp jöttek létre. A bolygó felszínének egyik jellegzetessége a sok nyomástól keletkezett gyűrődés, amely keresztezi a síkságot. Úgy gondolják, hogy amikor a bolygó belseje kihűlt, akkor összehúzódott, és a felszíne elkezdett eldeformálódni. A gyűrődések más képződmények tetején is megfigyelhetők: ezek közé tartoznak a kráterek és a síkságok is, és ez arra utal, hogy a deformálódás sokkal később történt. A Merkúr felszínét erős árapályerők is alakítják, amik a Nap közelsége miatt 17-szer erősebbek, mint a Hold hasonló hatása a Földre. A Merkúron az átlagos középhőmérséklet 442,5 K, de ez 100 K és 700 K között változhat,a napsugárzás éppen aktuális állapotának megfelelően. A bolygó sötét oldalán az átlagos hőmérséklet 111 K. A napfény intenzitása a Merkúr felszínén általában a napállandó 4,59 és 10,61-szorosa között változik. (1370Wm‒2) A felszínén általában tapasztalható igen magas hőmérséklet ellenére a megfigyelések nagyon komolyan arra utalnak, hogy jégtalálható a Merkúr felszínén. A sarkok környékén lévő kráterek mélyét soha nem éri közvetlen napfény, itt a hőmérséklet jelentősen a bolygón mért átlaghőmérséklet alatt van. A vízjég élesen kivehető a radarokkal a 70 méteres Goldstone teleszkóp, valamint az 1990-es évek elején a VLA is azt jelezte, hogy a sarkok környékén igen erősen visszaverődtek a radarok jelei. Bár nem csak vízjég eredményezhet ilyen visszaverődéseket, a csillagászok mégis úgy gondolják, hogy itt ez a legvalószínűbb. A remények szerint a jeges terület csak pár méter mélyen van, s az itteni réteg nagyjából 1014–1015 kg jeget rejt. Összehasonlításképpen a Földön az Antarktika belsejében nagyjából 4·1018 kg, a Mars déli sapkájában pedig nagyjából 1016 kg víz van. Jelenleg még ismeretlen a merkúri jég eredete, de a két legvalószínűbb forrás a bolygó belsejéből elillanó víz és a becsapódó üstökösökben lévő vízmennyiség. A Merkúr gravitációs tere túl kicsi ahhoz, hogy huzamosabb ideig meg tudjon tartani maga körül gázokat, bár létezik körülötte egy talajközeli exoszféra. Ennek összetevői között megtalálható a hidrogén, a hélium, az oxigén, a nátrium, akalcium és a kálium. Az exoszféra nem stabil. Az atomok eltűnnek, majd számos forrásból ismét létrejönnek. A hidrogén és a hélium talán a napszéllel jön, szétterjed a Merkúr mágneses terében, majd visszaszökik az űrbe. A Merkúr kérgében lévő anyagok radioaktív bomlásával is juthat a levegőbe hélium. Így jut ide nátrium és kálium is. Vízgőz is van a Merkúron, mely több útvonalon keresztül érhette el a bolygót. Ezek közé tartozik a bolygó felszínét elérő üstökösök, a kicsapódások oda is eljuttathatták a vizet, ahol előtte anapszél részeként vagy a Merkúr szikláinak összetevőjeként még nem jelent meg. (Mindkettő tartalmaz hidrogént és oxigént is.) Még ott lehet vizet találni ezen a bolygón, ahol a felszín formájának köszönhetően kis méretű jégtárolók alakultak ki – leginkább a kráterek sötét oldalán – ahol a Naprendszer létrejötte óta eltelt idő alatt kerülhetett oda víz. A MESSENGER nagy arányban talált kalciumot, héliumot, hidroxidot, magnéziumot, oxigént, káliumot, szilíciumot, nátriumot és vizet. A vízhez kapcsolódó ionok – mint amilyen az O+, az OH‒ és a H2O+ jelenlétére utaló nyomok nagy meglepetést okoztak. Mivel nagy mennyiségben találtak ezekből az ionokból a Merkúrt körülvevő űrbéli tájban is, a kutatók arra gondolnak, hogy a napszél szakította ki ezeket a bolygó exoszférájából. A káliumot és a nátriumot az 1980-as években fedezték fel az atmoszférában. Úgy gondolják, ezek a mikrometeoritok becsapódásainak következtében töredezhettek le a Merkúr köveiről. Mivel ezek az anyagok visszaverik a napsugarakat, a földi megfigyelőállomásokból könnyen észre lehet venni jelenlétüket az atmoszférában. A tanulmányok arra utalnak, hogy a nátrium által visszavert jelek egy része kapcsolatba hozható a bolygó mágneses pólusaival. Ez a magnetoszféra és a felszín közötti kölcsönhatásra utal. A MESSENGER űrszonda neutron-spektrométerének mérései alapján a kutatók megállapították, hogy a felszín sötét színét a becsapódások miatt felszínre kerülő grafit okozza. A Merkúr pályája a leginkább excentrikus a Naprendszer bolygói közül. Excentricitása 0,21, a Naptól mért távolsága 46 és 70 millió kilométer között változik. Egy keringési idő hossza 88 nap. A bal oldali diagram bemutatja az excentricitás hatásait: a Merkúr pályáját összehasonlítja egy körpályával úgy, hogy a pályák fél nagytengelye megegyezik. A bolygó nagyobb sebességét a perihélium közelében jól szemlélteti az ötnapos időszak alatt megtett nagyobb távolság. A Merkúr pályája a Földével – és így az ekliptika síkjával – 7°-os szöget zár be, mint ahogy az a jobb oldali diagramon látható. Ennek eredményeképpen a Merkúr a Földről nézve csak akkor vonul át a Nap korongja előtt, ha a pályáján épp akkor metszi az ekliptika síkját, amikor a Föld és a Nap között található. Erre átlagosan hét évente kerül sor. A Merkúrnak lényegében nincs tengelyhajlása, a meglévőnek a mértéke 0,027°. Ez lényegesen kisebb a Jupiterénél, melynek a Naprendszer bolygói között a második legkisebb, 3,1°. Ez azt jelenti, hogy a Merkúr egyenlítőjén álló megfigyelő ottani idő szerint délben a Napot a zenittől északra vagy délre 2 szögperc távolságon belül mindig megtalálja. Ugyanakkor viszont a Nap a Merkúr sarkain sosem emelkedik 2,1 szögpercnél magasabbra. A Merkúr felszínén a megfigyelő egy bizonyos alkalommal a következő helyzetbe kerülhet: látja, ahogy a Nap félig felkel, majdugyanott lenyugszik és felkel ismét, mindezt ugyanazon merkúri napon belül. Ennek az a magyarázata, hogy nagyjából négy nappal aperihélium elérése előtt a Merkúr forgási szögsebessége pontosan megegyezik a keringési szögsebességével, így a Nap látszólagos mozgása abbamarad, majd a perihélium felé tovább közeledve úgy látszik, mintha a Nap visszafelé menne. Négy nappal a perihélium elhagyását követően visszaáll a Nap megszokott mozgásiránya. A Merkúr legnagyobb látszólagos fényessége a Szíriuszénál is nagyobb lehet, hiszen fényessége -2,0 és 5,5 magnitúdó között mozog. A Naphoz viszonyított közelsége viszont megnehezíti megfigyelését, mert az idő túlnyomó részében elveszik a csillag ragyogásában. A Merkúrt csak rövid ideig, korán reggel pirkadatkor vagy késő este szürkületkor lehet vizsgálni. A Hubble űrtávcső nem tud a Merkúrral kapcsolatos megfigyeléseket végezni, mert olyan biztonsági rendszer üzemel benne, amely megakadályozza, hogy a Naphoz túl közel vizsgálódjon, nehogy megsérüljön valamelyik alkatrésze. A Holdhoz hasonlóan a Merkúrnak is vannak a Földről megfigyelhető fázisai. Ez is az „új”-jal kezdődik, majd elkezd a Merkúr is hízni, míg el nem éri a „teli” állapotot, majd ismét fogy, míg el nem tűnik. Mivel a Nappal együtt kel és nyugszik, ezért ezek a változások nagyrészt láthatatlanok. Az első és a harmadik negyed idején van a legnagyobb kitérése keletre illetve nyugatra. Ilyenkor a Merkúrnak a Naptól való szögtávolsága 17,9° (perihélium idején) és 27,8° (aphélium idején) közötti bármely érték lehet. A legnagyobb nyugati kitérés idején a Merkúr a Nap előtt kel, a legnagyobb keleti kitéréskor a Nap után nyugszik. A Merkúr legnagyobb földközelségét átlagosan 116 naponként éri el, de a bolygó pályájának excentricitása miatt ez az időtartam 111 és 121 nap között változik. A Merkúr legjobban 77 millió kilométerre tudja megközelíteni a Földet, de mostanság nem jön 82 millió kilométernél közelebb. 8-15 napig úgy lehet érzékelni a Földről, mintha a Merkúr pályáján retrográd irányba mozogna. Ennek megfigyelésére a találkozás előtt és után is alkalom nyílik. Ez a nagy változatosság szintén a bolygó pályája excentricitásának köszönhető. A Merkúrt sokkal gyakrabban lehet könnyedén megfigyelni a Föld déli féltekéjén, mint az északin. Erre leginkább legnagyobb nyugati kitérésekor – a déli féltekén ősz elején – és legnagyobb keleti kitérésekor – a déli féltekén tél végén – van lehetőség.Mindkét esetben a Merkúr és az ekliptika által bezárt szög maximális, melynek következtében pár órával napfelkelte előtt kel a bolygó az előbbi esetben, illetve több órával napnyugta után is észlelhető még az utóbbiban. Leginkább az olyan mérsékelt égövi déli országokban figyelhetőek meg ezek a jelenségek, melyek Argentínával és Új-Zélanddal egy szélességi körön vannak.Ezzel ellentétben az északi mérsékelt égövön szinte soha sincs a horizont fölött a még vagy már többé-kevésbé teljesen sötét égbolton. Több bolygóhoz és fényes csillaghoz hasonlóan teljes napfogyatkozások alkalmával a Merkúr is látható. A Merkúr a Földről nézve akkor a legfényesebb, amikor „dagadt” állapotban van akármelyik negyed és a teli állapot között. Bár a bolygó messzebb van akkor a Földtől, amikor „dagadt”, mint amikor „kifli” alakú, ezt túlkompenzálja a nagyobb fényes terület az előbbi esetben. A Vénuszra ennek az ellenkezője igaz: ez akkor tűnik világosabbnak, amikor vékony kifli, mert ekkor sokkal közelebb van a Földhöz, mint amikor dagadt, és a vékony közeli kifli területe a nagyobb. A Merkúr első távcsöves megfigyelését Galilei végezte el a XVII. század elején. Bár ő vizsgálta a Vénusz fázisait, távcsöve nem volt elég erős ahhoz, hogy ezeket a jelenséget a Merkúron is megfigyelje. 1631-ben Pierre Gassendi figyelte meg először egy bolygó átvonulását a Nap előtt, s ez a Merkúrnak a Kepler által előre jelzett átvonulása volt. 1639-benGiovanni Zupi távcső használatával felfedezte, hogy a Merkúr pályatulajdonságai hasonlóságot mutatnak a Vénuszéhoz és a Marséhoz. A vizsgálat végkövetkeztetése az volt, hogy a Merkúr a Nap körül kering. Nagyon ritka csillagászati esemény az, ha egy bolygó úgy halad el egy másik előtt, hogy azt a Földről meg lehet figyelni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars, marslakók, Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

 

A Mars a Naptól számított negyedik bolygó a Naprendszerben. Szabad szemmel is könnyedén látható az éjszakai égbolton. A római hadistenről nevezték el, de gyakran hívják „vörös bolygónak” is színe miatt, amit a Mars felszínét meghatározó vas-oxid okoz. A Mars a harmadik legnagyobb kőzetbolygó, számos rendkívüli felszíni képződménnyel.Két természetes holdja van, a Phobosz és a Deimosz, mindkettő kicsi és szabálytalan alakú, valószínűleg befogott kisbolygók. Továbbá jelenleg három mesterséges holdkíséri útján: Mars Odyssey, Mars Express és a Mars Reconnaissance Orbiter. Mivel a Mars feleakkora átmérőjű, mint a Föld, ezért felszíne negyede, a tömege kb. nyolcada a Földének.A talajminták vizsgálata alapján a Mars talaja nagy valószínűséggel alkalmas az életre, növények termesztésére: Az Antarktika szárazabb völgyeiben található talajhoz hasonló tulajdonságokat mutat. Lúgos kémhatású (az adott elemzés 8-9 közötti pH-értékeket mutatott ki), kimutatható magnézium, nátrium és kálium, az élethez szükséges tápanyagokat, és vegyületeket is találtak. A Mars légköre nagyon ritka: a felszíni légnyomás mindössze 0,75%-a a földinek: 7,5 millibar, szemben a földi 1013 millibarral. A légkörének 95%-a szén-dioxid, 3%-anitrogén, 1,6%-a argon és nyomokban van oxigén és víz.[4] A kis felszíni nyomás következtében a szén-dioxid -125 °C-on kicsapódik szénsavhó formájában. 0 °C feletti hőmérséklet csak ritkán fordul elő, télen az 50°-nál magasabb szélességeken jelentős területeken csökken a hőmérséklet a szén-dioxid fagyáspontja alá. Az ekkor kicsapódó szénsavhó ugyanakkor nyáron elolvad. Igen fontos éghajlati jellemző a nagy napi hőingás. A levegőben szálló por miatt a marsi égboltnak a felszínről vörös színe van. A porrészecskék kb. 1,5 µm átmérőjűek. A légkör rétegződését a felszínre leszálló és leereszkedés közben nyomás-, hőmérséklet- és sűrűség-méréseket végző műholdak adataiból ismerjük (Viking-1, Viking-2,Mars Pathfinder, Mars Exploration Rover). Ezen adatok alapján a marsi légkör három részre oszlik: alsó, középső és felső légkörre. Az alsó légkör a felszíntől 40 km-es magasságig terjed. A nyomás és a hőmérséklet a magassággal csökken. Az energiatranszportban a konvekció a meghatározó kb. 10 km-es magasságig. A konvekció éjszaka megszűnik és erős hőmérsékleti inverzió lép fel a felszín közelében. Az alsó légkör nyomása és hőmérséklete a földisztratoszféráéhoz hasonló értékű. Az alsó atmoszféra sűrűsége a szén-dioxid és a víz szublimálása, illetve a sarkokon való kicsapódása eredménye, ami az évszakoktól függ. Ez ahhoz vezet, hogy a felszíni nyomás is évszaktól függően ingadozik, 700 Pascal és 900 Pa között. Az alsó légkört két folyamat melegíti. A légkörben lévő szén-dioxid egy nagyon gyenge üvegház-hatást vált ki, mivel ez akadályozza az infravörös sugarak távozását a világűrfelé. Ezen felül az alsó légkörben nagy mennyiségű finom porszemcse található, amik elnyelik a Napból érkező infravörös sugárzást, és újra kisugározzák azt. Ez a porréteg fontos szerepet játszik az alsó légkör hőmérsékletének meghatározásában (a felszínről a „porördögök” gyakorlatilag folyamatosan emelik a légkörbe a finom porszemcséket). Télen az ózon is hozzájárul kismértékben a sarkok feletti légkör melegítéséhez azzal, hogy a Napból érkező UV-sugárzás hatására ózon keletkezik. Az ózon viszonylag ritka a légkörben, mivel kevés a rendelkezésre álló oxigén, és mivel reakcióba lép a légkörben lévő hidrogénnel (ami a vízpára fotolízise során keletkezik). A sarkok felett téli időszakban kevés a légkörben a vízpára, így ilyenkor több ózon keletkezik (Perrier et al., 2006). Ózont az alsó és a középső légköri rétegben is észleltek (Blamont and Chassefière, 1993; Novak et al., 2002; Lebonnois et al., 2006). A középső légkör (vagy mezoszféra) 40 és 100 km között helyezkedik el. Itt a hőmérséklet erősen időfüggő. A hőmérséklet-változások a közeli infravörös sugárzás elnyelődéséből származnak, és a napsugárzásból eredő másodlagos sugárzásból, amit a szén-dioxid bocsát ki. Hatással van rá az alsó légkörben kialakuló hullámmozgás, ami a középső légkörben felerősödik az éjszakai és nappali oldal közötti hőmérséklet-különbségek hatására (Schofield et al., 1997). A felső légkör (vagy termoszféra) a 110 km fölötti magasságokon található. A termoszférát a Nap 10 és 100 eV közötti energiájú extrém UV-sugárzása gerjeszti (ez 100 nm és 10 nm közötti hullámhosszat jelent). A Nap extrém UV-sugárzásának erőssége a napciklustól függ. A hőmérséklet alacsonyabb, ha a Nap aktivitása alacsonyabb, és növekszik, ha a napfoltok száma növekszik. A 130 km feletti réteget ionoszférának nevezik, mert a Napból eredő sugárzás ionizálja a légkörben lévő gázokat. A Mars ionoszférájában lévő elektronok nagy része szén-dioxidból származik és a nappali oldal felett a fényelektromos jelenség miatt nagyobb számban fordulnak elő. A 130–150 km fölötti rétegben (ezt exobase-nek nevezik) a részecskék az alacsony sűrűség és a magas hőmérséklet miatt el tudnak szökni a világűrbe (Mantas and Hanson, 1979).  A Mars légköre középső rétegének hőmérséklete naponta két alkalommal megnövekszik. Az első alkalom a nappal közepe táján van, a másik nem sokkal éjfél után. A hőmérsékleti eltérés eléri a 32 kelvint. A Mars Reconnaissance Orbiter adatai alapján a jelenség egész évben jelentkezik a Mars egész területén. Ezt a félnapos periódussal rendelkező jelenséget már az 1970-es években felfedezték, de akkoriban úgy gondolták, hogy az a napsugárzás hatására jön létre, ami felmelegíti a légkörben lévő port, tehát csak a porviharok idején számottevő mértékű, és nem egész évben. Amerikai kutatók a NASA Mars Orbiter adataira támaszkodva a jelenség okát abban jelölték meg, hogy a Mars légkörében az év nagy részében jelen lévő, áttetsző jégfelhőkrészben elnyelik a felszín infravörös (=hő) sugárzását, és éjszaka visszasugározzák azt.  Az ESA Mars Express mintegy évtizedes mérései alapján megállapították, hogy a Mars déli pólusa fölött télen háromféle ózonréteg is kialakul. Az ózonkoncentráció jellemzően kb. 300-szor kisebb, mint a Föld esetében, de ez helytől és időtől függően változik. A Mars Express SPICAM UV spektrométere két különálló ózonréteget mutatott ki az alacsonytól a közepes magasságig. Ez gyakorlatilag állandó, felszínközeli réteget jelent 30 km magasság alatt, és egy másik réteget, ami csak az északi félteke tavasza és nyara alatt van jelen, ennek magassága 30 és 60 km között van. Az utóbbi években a SPICAM mérései egy harmadik ózonréteget is kimutattak 40–60 km magasságban, télen, a déli pólus felett. Ennek nincs megfelelője az északi pólusnál. A Curiosity marsjáró 2012 óta vizsgálja a Gale-kráter körzetét. A szilícium-dioxid (kova) röntgenvizsgálatainak adatait elemző amerikai kutatócsoport bizonyítékot találttridimit létezésére. A kvarc 870 Celsius-foknál magasabb hőmérsékleten, lassan alakul át tridimitté, vagyis ez az ásvány hosszan tartó, heves vulkánkitörések nyomán keletkezhetett. Ez éles ellentétben van a Mars eddig ismert történelmével.  Egy Afrikában 2012-ben talált marsi meteorit (elnevezése: Northwest Africa 7635) elemzése arra utaló bizonyítékot tárt fel, hogy a Marson legalább 2 milliárd évig zajlott a vulkáni tevékenység. Eszerint a Naprendszer leghosszabb életű vulkánjai közül néhány a Marson található. A Northwest Africa 7635 egy adott típusú vulkáni kőzet, úgynevezett sergotit. Tizenegy hasonló kémiai összetételű marsi meteoritot találtak. A korábban vizsgált marsi meteoritok kora 327-600 millió éves volt. A Mars felszíne két jelentősen különböző részre tagolódik. Az Északi medence mely egyben az eddig ismert legnagyobb becsapódási kráter vidékein lávafolyások találhatóak, míg a déli részen felföldek ősi becsapódások nyomaival. Földi távcsövekkel nézve a Mars szintén két részre tagolható, amelyek albedója (fényvisszaverő képessége) különböző. A világosabb területeken vörös vasoxidban gazdag por és homok található. Ezeket régebben marsi földrészeknek hitték, emiatt vannak az ehhez hasonló elnevezések:Arabia Terra (Arab föld) vagy Amazonis Planitia (Amazon-medence). A sötét részeket tengereknek gondolták, ezért kaptak ilyen neveket: Mare Erytherium, Mare Sirenumés Aurorae Sinus (mare = tenger, sinus = öböl). A legnagyobb sötét rész, amely a Marson látható a Syrtis Major. A Marsnak jégsapkája van a pólusokon, amely fagyott vizet és szén-dioxid-ot tartalmaz. Az Olympus Mons, a már nem működő pajzsvulkán, a 27 km-es magasságával aNaprendszer legmagasabb hegye. (A Földön a háromszor akkora gravitáció miatt nem lehet ekkora hegy.) Az Olympus Mons a Tharsis-régióban található, amelyen még több nagy kialudt vulkán is van. A Marson van a Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere, a Valles Marineris is, mely 4000 km hosszú és 7 km mély. A Marsot rengeteg becsapódási kráter tarkítja. A legnagyobbak ezek közül a Hellas-medence, amelyet világos vörös homok borít.

Nullszint: Mivel a Marson nincs óceán és így „tengerszint” sem, így nullszintnek az „átlagos gravitációs felszín”-t választották, ami 3396 km-es bolygósugárnál van.

Nullmeridián: A Mars egyenlítőjét a tengelye körüli forgás meghatározza, de a nullmeridiánt, a nullás hosszúsági kört nem. A Marson már 1840-ben a csillagászok kijelölték a nullmeridiánt, amit az 1960-as években pontosítottak a Mariner műhold felvételei alapján, és egy jól látható kráter, az Airy-0 kráter a Sinus Meridianiban lett a nullmeridián.

A Marsnak két holdja van: a Phobosz és a Deimosz. Mindkettő kötött keringésű, vagyis mindig ugyanazt az oldalukat mutatják a Mars felé. Kis méretük és erősen elnyúlt pályájuk alapján valószínűleg két befogott aszteroidáról van szó.Mivel a Phobosz gyorsabban kering a Mars körül, mint ahogy a bolygó megfordul a saját tengelye körül, az árapályerők lassan de állandóan csökkentik a pályasugarát, emiatt a Phobosz majd a Mars felszínébe fog csapódni. A másik érdekes következmény az, hogy a hold nem keleten kel és nyugaton nyugszik, hanem éppen ellenkezőleg. Nyugatról kelet felé látszik haladni a marsi égbolton. Mivel a Deimosz elég távol van, ezért a pályája egyre növekszik. Mindkét holdat Asaph Hall fedezte fel 1877-ben és az ókori görög mitológia két figurájáról, Arész hadisten két fiáról nevezték el. Jelentésük „rémület” és „rettegés”, ami összefügg a bolygó nevének jelentésével is. Tucatnyi szovjet és amerikai, európai és japán űrszonda (keringőegység, leszállóegység, és marsjáró autó), indult már a Marshoz, hogy tanulmányozza a felszínét, éghajlatát és földrajzát. Durván ezek kétharmada elromlott, mielőtt teljesíthette vagy elkezdhette volna a feladatát. A legsikeresebb programok a Mariner és a Viking-program, a Mars Global Surveyor, a Mars Pathfinder és a Mars Odyssey. A Global Surveyor képeket készített vízmosásokról és törmelékfolyamokról, amelyek azt sugallják, hogy lehetnek jelenleg is víztározószerű folyékony víz források a bolygó felszínén, vagy annak közelében. 2015. szeptember 28-án a NASA kutatói tudományos szenzációnak számító bejelentést tettek, amely alapján bizonyítékot találtak a folyékony víz jelenlétére a Marson. A Mars Odyssey megállapította, hogy nagy mennyiségű vízjég lerakódás található az északi félteke 60°-os szélességén a marstalaj felső három méterében. Az utóbbi években sikertelen volt az amerikai Mars Climate Orbiter, Mars Polar Lander, Mars Observer, a japán Nozomi és az angol Beagle-2 küldetés. 2003-ban az ESA elindította a Mars Express űrszondát, amely a Mars Express Orbiterből és a Beagle 2 leszállóegységből állt. A Mars Express Orbiter a bolygó déli pólusán vízjég és szén-dioxid jég jelenlétét erősítette meg. Ezelőtt a NASA mutatta ki jelenlétüket az északi pólusnál. A Beagle 2-vel való kapcsolatfelvételi kísérletek mindezidáig meghiúsultak. Ugyanebben az évben a NASA útjára indította a két marskutató járművet: a Spiritet (MER-A) és az Opportunityt (MER-B). Az űrjárművek három hét eltéréssel sikeresen leszálltak, elindultak és részletes panorámaképet küldtek vissza. 2008-ban a Phoenix űrszonda szállt le sikeresen. Az amerikai Mars Telecommunications Orbiter indítását 2009-re tervezték, de ezt a programot költségtakarékossági okokból még 2005-ben törölték. A Mars Science Laboratory 2011. novemberében indult, és európai idő szerint 2012. augusztus 6-án kora reggel szállt le a Marsra. Az orosz Fobosz-Grunt szintén 2011. novemberében indult, és a Mars Phobosz holdjára kellett volna eljutnia (és onnan visszajutnia a Földre), de technikai hiba miatt nem sikerült bolygóközi pályára állnia. Az európai ExoMars 2016. márciusában indult, és októberben érkezett meg a Marsra, bár ezúttal sikeres leszállásról nem beszélhetünk - a leszállóegység szoftverhiba miatt gyakorlatilag fékezés nélkül becsapódott a Mars felszínébe. A vékony légkör miatt a felszínt erős kozmikus sugárzás és ismeretlen erősségű ultraibolya sugárzás éri.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars, marslakók, Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

A Neptunusz a Naptól számítva a nyolcadik, legkülső bolygó a Naprendszerben. A negyedik legnagyobb átmérőjű, és a harmadik legnagyobb tömegű, de a legkisebb méretű óriásbolygó. Színe miatt Neptunuszról, a tengerek római istenéről nevezték el. Jele az isten háromágú szigonyát jelképezi. 14 ismert holdja van, ezek közül a két ismertebb a Nereida és a Triton.  Az első ember, aki egyértelmű utalást tett egy Uránuszon túli bolygó létezésére, egy amatőr csillagász, Hussey tiszteletes, kenti rektor volt. 1834-ben írt erről G. B. Airycambridge-i professzornak, aki 1835-től királyi csillagász lett. Airy azonban szkeptikus volt, és ebbe Hussey is belenyugodott. John Couch Adams tehetséges angol matematikus 1841-ben határozta el, hogy az Uránusz pályaháborgásait felhasználva kiszámítja egy lehetséges új bolygó koordinátáit. 1845-ben számításai eredményeit elküldte Airy királyi csillagásznak, de megfigyelés nem történt. A francia Urbain Le Verrier hasonló számításokat végzett. Adams és Le Verrier számításai egy fokon belül megegyeztek. De Le Verrier se járt jobban a francia csillagászokkal, ezért írt Johann Gallénak a berlini obszervatóriumba. Így a Neptunuszt az Uránusz mozgásából levezetett perturbációk alapján Galle fedezte fel 1846-ban. Galileo Galilei már 1613 januárjában észlelte a bolygót, amikor az a Jupiterhez igen közel látszott, és sikerült két egymást követő éjszakán is megfigyelnie. Jegyzeteiből kitűnik, hogy január 28-án észrevette a Neptunusz elmozdulását egy háttércsillaghoz képest, és január 6-án is utólag bejelölt egy pontot a Neptunusz akkori pozíciójában, azaz korábbi jegyzeteiben valószínűleg átnézte a környezetre vonatkozó korábbi észleléseit. Nem ismert viszont olyan bejelentése, amelyben kortársait értesítette volna a felfedezéséről. Galilei Neptunusz megfigyelései 1980-óta ismeretesek, amikor is Charles Thomas Kowal és S. Drake kutatásaik közben felfedezték azokat. A Neptunusz átlagos keringési távolsága 4,5 milliárd km (30,1 CsE), egy teljes fordulatot 164,79 év alatt tesz meg a Nap körül. Pályájának excentricitása 0,00858587, keringési síkja 1,77°-os szöget zár be az ekliptikával. Tengelyferdesége 28,32°, ami hasonló aFöld, vagy a Mars tengelyferdeségéhez, így a két bolygóhoz hasonló évszakai is vannak, habár ezek a hosszú keringési idő miatt jóval hosszabbak, mint a Földön vagy a Marson. Sziderikus forgási periódusa 15,97 óra, de a többi gázbolygóhoz hasonlóan a különböző szélességi körökön eltérő idő alatt fordul meg. Az egyenlítői régiókban 18 óráig tart egy nap, míg a sarkvidékeken csak 12 óráig.Keringési rezonanciában van a Pluto törpebolygóval: Míg a Neptunusz háromszor kerüli meg a Napot, addig a Pluto kétszer. Az óriásbolygó típusú bolygók közé tartozik, szerkezetét tekintve az Uránuszhoz hasonlít. Tömege 1,0243 ·1026 kg, amivel átmenetet képez a Föld-típusú bolygók és a nagyobb gázóriások között: a tömege a Földének 17-szerese, a Jupiterének pedig 1/19-ed része. Felszíni gravitációja a Jupiter kivételével minden más naprendszerbeli bolygónál nagyobb, noha az csak 20%-kal nagyobb a földinél. Egyenlítői sugara 24 764 km, ami majdnem négyszerese a Földének. A Neptunusz belső felépítése hasonló az Uránuszéhoz. Légköre a bolygó teljes tömegének 5-10%-át teszi ki, vastagsága pedig 10-20%-a lehet a bolygó sugarának. A légkörtől mélyebben egy vízben, ammóniában és metánban gazdag köpeny helyezkedik el, aminek tömege 10-15-szöröse a Föld tömegének. Itt a hőmérséklet 2000-5000 K, a nyomás pedig a föld felszíni nyomásának több tízmilliószorosa. Ilyen körülmények közt a molekulák atomokra szakadnak és a szén gyémánttá áll össze, ami ekkora nyomáson és hőmérsékleten megolvad. Ez magyarázattal szolgálhat a Neptunusz szokatlan mágneses terére. A bolygó belsejében egy viszonylag kicsi, vasból, nikkelből és szilikátokból álló mag található, amelynek tömege körülbelül megegyezik a Földével. Itt a nyomás eléri a 700 GPa-t, a hőmérséklet pedig az 5400 kelvint. A Neptunusz légköre 80% hidrogénből és 19% héliumból áll, emellett tartalmaz még egy százaléknyi metánt. Ez utóbbi okozza a bolygó jellegzetes kék színét, mivel elnyeli a fényt a vörös és infravörös tartományban. A légkör két fő részre bontható, az alacsonyabban elhelyezkedő troposzférára, ahol a hőmérséklet csökken a magassággal, és a magasabban elhelyezkedő sztratoszférára, ahol a hőmérséklet növekszik a magassággal. A két réteg határán, a tropopauzában a nyomás 10 kPa (a földi nyomás tizede). A sztratoszféra fölött található a termoszféra, afölött pedig a legkülső réteg, az exoszféra. A Neptunusz légkörében többfajta felhő is található a magasságtól függően. A legmagasabbak 1 bar nyomáson helyezkednek el és fagyott metánból állnak. 1 és 5 bar között ammóniából és hidrogén szulfidból álló felhők találhatók. Mélyebb rétegekben ammónia-, ammónium-szulfid-, hidrogén-szulfid- és vízfelhők helyezkednek el. A bolygó rendelkezik továbbá egy ködréteggel. Ez nagy magasságban helyezkedik el, és hasonlóan a városi szmoghoz, szénhidrogének építik fel. Ez a szmogréteg sokkal ritkább, mint az Uránusz légkörében található, ez okozza a Neptunusz élénkebb színét. A szmog hiányát feltehetőleg az erős függőleges légáramlások okozzák: az emelkedő gáztömegek lehűlnek, jég kondenzálódik ki belőlük a környezetükben található anyagokra, és azokat a mélybe húzzák. A Neptunusz magnetoszféra tekintetében is hasonló az Uránuszhoz. Mágneses tengelye 47°-os szöget zár be a forgástengelyével és nem a bolygó centrumán, hanem attól 13500 km-re halad át. Léte a bolygó belsejében található vezető anyag áramlásának köszönhető. A többi gázóriáshoz hasonlóan a Neptunusz is rendelkezik gyűrűkkel, habár kevésbé látványosak azoknál. Összesen öt különálló gyűrűje van, és egy úgynevezett "platója", ami egy roppant kis részecskékből felépülő halvány anyagsáv. A három fényesebbet a bolygó felfedezésében szerepet játszó csillagászokról (Galle, Adams és Leverrier) nevezték el. A gyűrűk nagyon keskenyek: a Galle 15 km széles, a legszélesebb Adams keskenyebb, mint 50 km. A Neptunusz gyűrűrendszerének sajátos megjelenése van. A gyűrűk összefüggő objektumoknak tűnnek, mint a többi óriásbolygónál, azonban feltűnő csomók, vastagabb és vékonyabb szakaszok váltakoznak bennük. A csomókat valószínűleg a gyűrűk közt keringő Galatea nevű apró hold gravitációja terelte össze.

A gyűrűk portartalma rendkívül magas, így hátsó megvilágításban látszanak a legjobban. (A sok por valójában egy lapos korongot formál a bolygó körül, amely túlterjed a gyűrűrendszer határain.) A sok por magyarázata a gyűrűt alkotó testek egymással történő ütközésében keresendő, ami legjobban az Adams-gyűrűnél figyelhető meg. Ennél a gyűrűnél nem sokkal beljebb kering a Galatea nevű hold. A kis égitestnek gravitációs hatása hullámokat kelt a gyűrűben, amelyek a Galatea pályamenti sebességével haladnak körbe. Mivel a hold közelebb van a Neptunuszhoz, mint a gyűrűk, ezért gyorsabban kering azoknál. A hullámok így előre haladnak a gyűrűben az anyagot megmozgatva, gyakori ütközéseket kiváltva. A többi óriásbolygóhoz hasonlóan is találhatunk terelőholdakat: a hat belső hold közül négy a gyűrűk között kering. A gyűrűk anyagában megfigyelt további szabálytalanságok még ismeretlen, az eddigieknél kisebb terelőholdak, vagy nagyobb törmelékdarabok létére utalnak. A Neptunusz légkörében az egyenlítővel párhuzamos sávokban erős szelek fújnak, továbbá nagy viharok és örvények is előfordulnak. A Neptunuszon fújó szelek sebessége elérheti a 2000 km/h-t is, így ezek a legerősebbek a naprendszerbeli bolygókon uralkodó szelek között. Egyenlítői vidékei a legszelesebbek, itt másodpercenkénti 450 méteres sebességet is elérő nyugati szél fúj. Dél felé a szél sebessége csökken, majd az 50. szélességi foknál megfordul és 300 m/s-os keleti áramlattá erősödik. A pólusok felé haladva a szélsebesség ismét csökken.A Neptunusz több energiát sugároz, mint amennyit a Naptól kap, ami azt jelenti, hogy a bolygó belsejében valamilyen belső hőforrásnak kell lennie. A Voyager szonda látogatásának idején a Neptunusz legszembetűnőbb jellegzetessége a déli féltekén lévő, Föld-méretű Nagy Sötét Folt volt. A Neptunuszon uralkodó szél a Nagy Sötét Foltot 300 m/s sebességgel nyugat felé fújta. A Voyager ugyancsak a bolygó déli féltekén látott egy kis, szabálytalan alakú - robogónak nevezett - fehér felhőt, mely a bolygót mindössze 16 óra alatt kerülte meg. Ettől délebbre egy második, kisebb sötét folt volt látható. Nagy meglepetésre a Hubble űrtávcső 1994-ben készített képei szerint a Nagy Sötét Folt eltűnt. Néhány hónappal később a HST egy újabb sötét foltot észlelt a bolygó északi féltekén. Mindezek azt mutatják, hogy a Neptunusz légköre igen gyorsan változik. A Neptunusznak jelenleg 14 holdját ismerjük. A legnagyobb és legelsőként felfedezett holdja a Triton, ami a holdak össztömegének 99,5%-át teszi ki. Pályája retrográd, ami azt valószínűsíti, hogy nem a Neptunusszal együtt alakult ki, hanem a Kuiper-övben keletkezett és a bolygó csak később foghatta be. A Triton a leghidegebb égitest, amit valaha űrszondával megvizsgáltak (mindössze 38 K), ez a nagy fényvisszaverő-képességének tudható be. A másodjára felfedezett hold a Nereida, aminek pályája a legexcentrikusabb a Naprendszerben. Excentricitása 0,7512, így amikor távol pontban van hétszer messzebb van a Neptunusztól, mint amikor közelpontban. A Voyager–2hat újabb holdat fedezett fel, 2002 és 2003 között földi távcsövekkel pedig 5 újabb holdra bukkantak. A holdak közül több retrográd mozgású, ezek a Triton, a Halimede, a Psamathe és a Neso. A Hubble űrtávcső felvételei alapján 2013-ban egy 20 km  átmérőjű apró holdat fedeztek fel. A Neptunuszt nem lehet szabad szemmel megfigyelni, látszólagos fényessége +7,7 és +8 magnitúdó közötti. Teleszkópon vagy erősebb binokuláron keresztül kis kék korongnak fog látszódni, de felszíni részletek csak a legnagyobb távcsövek segítségével láthatók.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars,  Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA