Csillagok

 

A Szíriusz /α Canis Maioris a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga. A Földről látható csillagok között látszólag ez a legfényesebb a Napon kívül. Abszolút fényességben azonban több csillag is megelőzi. A Szíriusz fényessége -1,44 magnitúdó, távolsága 8,6 fényév, így a Szíriusz abszolút fényessége 23-szor akkora, mint a Napé. Átmérője 1,8-szer, tömege 2,35-szor nagyobb, mint központi csillagunké. 10 000 K-es felszíni hőmérséklete miatt színe kékesfehér. Éppen ezért meglepő lehet, hogy a régi írások vörös Szíriuszról beszélnek.

A dolog talán azzal magyarázható, hogy Szíriusz gyakran van a horizont közelében, és így légkörünk elszínező hatására vörösebbnek tűnik, mint más fényes csillagok, amelyek magasabban vannak a horizont felett. Meglepő azonban, hogy a vörös Szíriuszról szóló feljegyzések a Földközi-tenger térségéből és Észak-Afrikából származnak, ahol Szíriusz sokkal magasabbra emelkedik a horizont fölé, mint Közép-Európában. A Szíriusznak van egy kísérője, amely őt 50 év alatt megkerüli. Bár közöttük a távolság akár 11 szögmásodpercre is megnövekszik, rendkívül nehéz a megfigyelése. A kísérő fényessége ugyanis csupán 8,7 magnitúdó, így a két csillag közötti fényességkülönbség kitesz 10 magnitúdót. Ezért a Szíriusz kísérőjét általában csak nagyobb távcsövekkel lehet megfigyelni. Ennek ellenére a Szíriusz B jól ismert csillagászati objektummá vált. Ez a csillag lett az első felfedezett fehér törpe. Ennek fényereje csak 0,25%-a, átmérője pedig csak 2,2%-a a Napénak. A Szíriusz kísérője tehát nem sokkal nagyobb a Földnél. Átlagos sűrűsége viszont 125 000 g/cm3. A csillag belseje degenerált anyagból áll. A Szíriusz kísérőjének létezéséről, elméletileg, már 1845 óta tudunk. Akkortájt fedezett fel Friedrich Wilhelm Bessel, a königsbergi csillagász, periodikus zavart a Szíriusz saját mozgásában, amelyet csak egy kísérő hatásával tudott megmagyarázni. Azonban az akkori távcsövek még nem voltak képesek a kísérő megfigyelésére. Csak 1862. január 31-én fedezte fel az amerikai optikus, Alvan Graham Clark a fehér törpét optikailag is. A Szíriusz kísérőjének alig valamivel nagyobb a tömege a Napénál. Az elmélet szerint hétmilliárd év után fehér törpévé kellene degenerálódnia. Azonban a Szíriusznak ezt a végállapotot már korábban el kellett volna érnie, ha mindketten egyszerre keletkeztek volna, ahogy az feltételezhető. Akkor tehát miért nem törpecsillag a fő csillag is? Feltehető, hogy a kísérőnek korábban nagyobb volt a tömege, majd felfúvódott vörös óriássá, miközben tömegének nagy része átáramlott a másik csillagra, úgyhogy most annak nagyobb a tömege.

Az Alfa Centauri /α Centauri / csillagrendszer a Kentaur csillagkép hármas csillaga, látszólagos fényessége felülmúlja a csillagkép csillagai összfényességét. Legfényesebb tagja az éjszakai égbolt harmadik legfényesebb csillaga, a Szíriusz és a Canopus után. A csillagrendszer arról nevezetes, hogy a hozzánk legközelebbi csillagok a Nap után ebben a hármas csillagrendszerben találhatóak. Távolsága 4,34 fényév. Deklinációja -59°, rektaszcenziója 14h 35m, Magyarországról nem látható. Legészakibb láthatósága körülbelül 10 fokra Északra tehető az egyenlítőtől, ez nagyjából Dél-India vagy Thaiföld földrajzi szélessége. A Kentaur csillagkép a téli és tavaszi hónapokban emelkedik éjszakánként a legmagasabbra.

Az 1830-as években Thomas Henderson skót csillagász a dél-afrikai Jóreménység fok obszervatóriumának igazgatója volt. Más csillagászokkal vetélkedve azon igyekezett, hogy meghatározza egy csillag parallaxisát, és földrajzi helyzetéből adódóan megfigyelésének tárgyául az Alfa Centaurit választotta. Bár nem Henderson volt az első, akinek sikerült egy csillag parallaxisát meghatároznia (az elsőséget Friedrich Wilhelm Bessel szerezte meg), a Henderson által megmért távolság alapján jelenleg is ez a legközelebbi csillagrendszer. 1915-ben R. T. Innes felfedezte, hogy egy harmadik csillag is tartozik a rendszerhez, az Alfa Centauri C, ami nagyon halvány, és mivel nagyobb parallaxissal és sajátmozgással rendelkezik, közelebb van Naprendszerünkhöz 4,22 fényévre, mint a rendszert alkotó másik két csillag az A és B 4,4 fényévre van. A neve ennek megfelelően Proxima Centauri lett. Proximus latinul: legközelebbi.  2006-ban megerősítették, hogy az Alfa Centauri C a másik két kísérő körül kering, keringési ideje kb. félmillió év. Jelenleg a pályájának hozzánk közelebb eső szakaszán található. Három komponensből álló rendszer tagjait a legfényesebbtől a leghalványabbig A, B és C betűvel jelöljük. Mindhárom tag fősorozati csillag. Az Alfa Centauri A csillagnak a látszólagos fényessége -0,01 magnitúdó, színképtípusa G2V, luminozitása 1,4-szerese a Napénak. A szabad szemmel látható csillagok közül az Alfa Centaurinak a legnagyobb a sajátmozgása, ennek értéke 3,68" évente. A és B komponense látszólagos fényessége 1,2 magnitúdó, színképtípusa K1V, egy meghatározott időtartam alatt kibocsátott összsugárzása 0,4-szerese a Napénak. Az A-tól mért távolsága 23 csillagászati egység, szögtávolsága 19 szögmásodperc, biztos vizuális szeparációjukhoz legalább 20 szoros nagyítású távcsőre van szükség. A két csillag egymás körüli keringési ideje 79,9 év. A két fő komponens szabad szemmel egyetlen fényes csillagnak látszik, melynek vizuális összfényessége -0,27 magnitúdó. Az Alfa és Béta Centauri a Dél Keresztje csillagkép felé mutat ez tőlük nyugatra, kb. 10°-ra van, és ez a jellegzetesség segítette a déli féltekén hajózókat abban, hogy a Dél keresztjét megkülönböztessék egy hozzá nagyon hasonló aszterizmustól, mely a Vitorla csillagkép Avior, Turais, Kappa Vela és Delta Vela csillagaiból áll.  A Proxima Centauri néven is ismert C komponens távolsága az A és B komponenstől 10 300 csillagászati egység, luminozitása 0,00008-szorosa a Napénak. Látszólagos fényessége 9,7 és 10,7 magnitúdó között változik, színképtípusa M5,5V. A Földről csak távcsővel látható. Keringési ideje legalább 500 000 év. Jelenleg az A és B komponensnél közelebb van a Földhöz, távolsága 4,2 fényév.

A Nap a Naprendszer központi csillaga. Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó bolygók, törpebolygók, kisbolygók, üstökösök, stb.. A Földtől körülbelül 150 millió km távolságra van, ami fénysebességgel 8,3 perc. A Nap tartalmazza a Naprendszer anyagának 99,8%-át, átmérője 109 földátmérő. 73,5%-ban hidrogénből áll, amely a központjában zajló magfúzió során héliummá alakul. Az ennek során felszabaduló, majd a világűrbe szétsugárzott energia nélkülözhetetlen a legtöbb földi élőlényszámára: fénye a növények fotoszintézisét, hője pedig az elviselhető hőmérsékletet biztosítja. Éltető ereje miatt a Nap kiemelkedő kulturális és vallási jelentőséggel bír. Fénye és hője mellett különböző tudományágak szempontjából is rendkívül fontos, mert bizonyos jelenségeket nem tudunk mesterségesen előállítani, csak a Napon megfigyelni. Ezek a tudományágak: plazmafizika, magnetohidrodinamika, atomfizika, részecskefizika.

A Nap egy G2V színképtípusú csillag, a mintegy 10 milliárd évig tartó fősorozatbeli fejlődésének a felénél jár. A fűtőanyagát jelentő hidrogén elhasználása után, 5 milliárd év múlva vörös óriássá duzzad, majd a külső rétegeiből planetáris köd képződik, magja pedig magába roskadva fehér törpévé alakul.

Mivel anyagát képlékeny plazma alkotja, a különböző szélességi körön levő területei eltérő sebességgel forognak; az egyenlítői területek 25, míg a sarkvidékek csak 35naponként fordulnak körbe. Az eltérés miatt erős mágneses zavarok lépnek fel, amelyek napkitörések és – különösen a mágneses pólusok 11 évente bekövetkező felcserélődésének idején megszaporodó – napfoltok kialakulásához vezetnek.

A Nap asztrológiai és csillagászati jele egy kör, középen ponttal.

A Nap élete első ciklusában lévő csillag, a G2V színképosztályba tartozik, valamivel nagyobb és forróbb, mint a legtöbb csillag. A G2 jelölés lényegében egy felszíni hőmérsékleti tartományra – az 5800–5900 kelvin körüli felszíni hőmérsékletre – utal, amely egyben meghatározza fehér színét is, továbbá az adott felszí­ni hő­mér­sék­le­té­re ér­zé­keny abszorpciós vo­na­lak in­ten­zi­tá­sa­ira, lényegében arra, hogy a színképében ionizált és semleges fémek színképvonalait lehet felismerni, nagyon gyenge hidrogénvonalak jelenléte mellett. A V jelölés pedig luminozitásának jelölése, amely a Napot a fősorozatbeli csillagok közé sorolja: a belsejében zajló folyamatok egyensúlyban vannak, nincs összeomló vagy felfúvódó állapotban.

Színe érdekes paradoxont rejt, míg a köztudat szerint a Nap sárga színű, a róla érkező fény valójában fehér, akár a fehér szín etalonjának is tekinthető. A jelenségre több magyarázat is született:

  • a légkör fénytörése, amely az ég kék színéért is felelős, változtatja meg a Nap színét;
  • optikai csalódás, amelyet a kék ég kontrasztja miatt látunk;
  • csak olyankor tudunk többé-kevésbé belenézni, amikor alacsonyabban áll az égen és ilyenkor a légkörben lebegő por miatt elszíneződik a fénye a sárgától a narancson át egészen a naplemente vöröséig.
  • ősi „hagyomány” a Napot sárgának tekinteni, mivel őseink a tűzzel azonosították csillagunkat, amelynek lángja sárgás.

Precíz mérések azonban egyik hipotézist sem támasztják alá.

A Nap közel tökéletes gömb alakú égitest, amely saját tengelye körül forog, így a hidrosztatikai egyensúlyban levő gömb fizikai megtestesülése. Lapultsága igen kicsi: az egyenlítő mentén csak 10 km-rel szélesebb, mint a sarkokon. A viszonylag lassú tengelyforgás miatt – az átlagos forgási periódusa 28 nap – az egyenlítőn a centrifugális erő 18 milliószor kisebb a felszínen ható gravitációs erőnél, emiatt a centrifugális erő alaktorzító hatása minimális. A bolygók gravitációs ereje sem befolyásolja mérhetően a Nap alakját, mert egyrészt túlságosan is távol vannak a Naptól - a tömegközéppontok távolsága a nap átmérőjének sokszorosa, így az alakot befolyásoló gravitációs erőkülönbség elhanyagolható -, másrészt azok tömege még együtt is elenyésző a Napéhoz képest (a Nap tömege kb. 750-szer nagyobb, mint a gravitációs terében mozgó valamennyi bolygó és más égitest össztömege.
Csillagunk az egyenlítőjén nézve nyugatról keletre, az északi pólusa felől vizsgálva az óramutató járásával ellentétes irányú tengely körüli forgást végez. Ez a tengely körüli forgás azonban nem hasonlít a Földnél tapasztaltakra, hanem bonyolult rendszert alkot. Különböző módon forognak például az égitest belseje és külső régiói. A sugara kb. 70%-áig lényegében merev testként forog, míg a felette levő régiókban a szélességi körök mentén „szétcsúszik” a forgás, az egyenlítői régiók előbb tesznek meg egy kört, míg a sarki régiók lemaradnak. Az átlagos forgási sebesség 2000 m/s, míg az egyenlítői és sarki régiók sebességkülönbsége ± 100 m/s. A nap forgástengelye 7° 15' szöget zár be az ekliptika síkjával. A Föld Nap körüli keringésének iránya megegyezik a Nap forgásának az irányával, így a Nap tengelyforgása a Földről nézve a valóságosnál lassúbbnak látszik, ezért kétféle forgási periódust szokás megkülönböztetni:

  • a szinodikus rotációs periódus, azaz a látszólagos forgási idő: 27,275 földi nap,
  • a sziderikus rotációs periódus, azaz a tényleges forgási idő pedig 25,380 nap a Nap egyenlítőtől 16°-ra fekvő területein.

Csillagunk plazma állapotban levő anyagból áll. Ebben a halmazállapotban az anyagot alkotó atomokról egy vagy több elektron leszakad és így a plazma ionok és szabad elektronok keveréke. A nagyobb sűrűségű régiók anyaga kétkomponensű folyadékként viselkedik, melynek összetevőit (az elektron- és az ion-folyadékot) elektromágneses erők kötik össze. A kisebb sűrűségű külső régiók esetén különösen furcsa jelenségek tapasztalhatók, mivel az egyes részecskék mozgása és a folyadékszerű viselkedés keveredik. A folyadékszerű viselkedés okozta legfontosabb jelenség a R. Carrington által felfedezett differenciális rotáció. A Nap a különböző szélességi körei mentén eltérő sebességgel forog, egyenlítői területei a centrifugális erő hatására gyorsabban forognak, mint a sarki területek. Az egyenlítői területek kb. 25, míg a sarkok környékén fekvők csak kb. 35 naponként fordulnak körbe.
A Napon megfigyelhető jelenségek szinte mindegyike a differenciális rotációhoz kapcsolható, amely az ezen jelenségeket létrehozó mágneses tevékenység létrejöttének fő mechanizmusa.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, Hold, kék hold, Merkúr, Bolygó, csillag, csillagkép, csillagászat, távcső, Vénusz, Uránusz, Neptunusz, Mars,  Pluto, Jupiter, Andromeda, törpebolygó, Orion, köd, csillagköd, Centauri, Kentaur, pulzár, sas, oltár, szűz, rák, vízöntő, bika, skorpió, oroszlán, nyilas, mérleg, ikrek, kos, halak, bak, paradicsommadár, légszivattyú, asztronómia, képgaléria, élővideó, astronomy, live streaming, saturn, starwars, jedi, jeti, bucka, Szigetszentmiklós, Budapest, Sziget, Szigethalom, Csillagvizsgáló, Szigetszentmiklósi csillagvizsgáló, planetárium, ufó, fekete ruhások, Tankcsapda, barlow lencse, Hidra, medve, űr, világűr, aszteroida, üstökös, space, űrhajó, kacsa, pletyka, hírek, hír, legfrissebb hírek, legfrissebb hír, bulvár, könyv, áruház, Messier 29, M29, NGC 6913, Messier 28, M28, NGC 6626, Messier 26, M26, NGC 6694, Messier 25, M25, Messier 24, M24, Kis Nyilas-csillagfelhő, Kis Sagittarius-csillagfelhő, Messier 23, M23, NGC 6494, Messier 21, messier 21, M21, Geminidák, meteorraj, Geminidák meteorraj, oktáns csillagkép, Hindu csillagkép, indus, hindu, Messier 19, M19, Messier 14, M14, hiúz csillagkép, hiúz, NGC 6402, M6, Messier 6, NGC 6405, pillangó halmaz, Messier 7, M7, NGC 6475, Skorpió csillagkép, Messier 30, M30, Messier 18, M18, Messier 106, M106, Messier 104, M104, NGC 4594, Sombrero-galaxis, Messier 83, M83, Déli Szélkerék-galaxis, Északi Vízi kígyó csillagkép, Messier 82, M82, M81, Messier 81, Szivar-galaxis, Messier 66, M66, M63, NGC 5055, Napraforgó-galaxis, Vadászebek, Canes Venatici, csillagkép, Messier 63, spirál galaxis, Pierre Méchain, fedezte fel, 1779. június 14-én., Charles Messier, francia csillagász, ugyanezen a napon, katalogizálta, galaxis, Ingaóra Csillagkép, Ingaóra, Horloge à pendule & à secondes, Horologium Oscillitorium, Christiaan Huygens, Horologium, α Horologii, R Hor, TW hor, NGC 1261, NGC 1512, Mira, Pegazus Csillagkép, Pegazus, Messier 15 gömbhalmaz, NGC 1 spirálgalaxis, NGC 2 spirálgalaxis, NGC 8 kettőscsillag, NGC 9 spirálgalaxis, NGC 14 szabálytalan galaxis, NGC 15 spirálgalaxis, NGC 16 lentikuláris galaxis, NGC 22 spirálgalaxis, NGC 23 spirálgalaxis, NGC 26 spirálgalaxis, NGC 32 aszterizmus, NGC 41 spirális galaxis, NGC 42 lentikuláris galaxis, NGC 52 spirális galaxis, NGC 7331 spirálgalaxis, NGC 7479 spirálgalaxis, NGC 7814 spirálgalaxis, Bellerophontész, Poszeidón, Hésziodosz, Hippokrene, α Pegasi, β Pegasi, Olümposz, Zeusz, Helikon, messier 57, M57, Gyűrűs-köd, M51, Messier 51, Messier 45, M45, Messier 43, M43, Messier 42, M42, Orion köd, Messier 32, M32, Messier 31, M31, Androméda galaxis, Androméda köd, Messier 27, M27, kis róka csillagkép, Charles Meisser, Messier 22, M22, Nyilas, Sagittarius, Messier 20, M20, Messier 17, M17, Omega-köd, Patkó-köd, Hattyú-köd, Sas köd, Messier 16, M16, M15, Messier 15, Pegazus, M13, messier 13, Hercules csillagkép, Hercules, messier 12, M12, Messier 11, M11, Vadkacsahalmaz, Pajzs csillagkép, messier 10, M10, Messier 9, Kígyótartó csillagkép, Kígyótartó, Messier 8, M8, Lagúna-köd, Messier 5, M5, Messier 4, M4, messier 2, Messier 1, M1, Rák-köd, Leonida, Leonidák meteorraj, TRAPPIST-1, naprenszeren kívűli bolygó, naperndszeren kívűli csillag, Messier 101, M101, Aranyhal, Dél keresztje, Crux, Szíriusz, sirius, alfa centauri, Kemence, Fornax, fornacis, Orionida, meteor, meteorraj, üstökös, orionids, halley, orion kardja, hullócsillag, távcső, föld, messier katalógus, csillagokonline, magyarul, közvilágítás, objektum, cet, cet csillagkép, kétó, Pontosz, hajógerinc, hajógerinc csillagkép, carina, OSIRIS Rex, Kentaur, Centaurus, Cepheus, észak, Cassiopeia, Kis Kutya, Canis Minor, Nagy Kutya, Canis Major, Vadászebek, kutyák, Camelopardalis, Véső, Ökörhajcsár, Szekeres, Küldd a neved a Marsra, Orion köd, Orion, Buborékok, Tarantula, Nebula, föld, terra, gaia, nap, latin, Szaturnusz, NASA

A csillag a csillagászat szaknyelvében olyan égitest, amely nukleáris energiát termel, így saját fénnyel rendelkezik, szemben a bolygókkal, amelyek központi csillaguk fényét verik vissza, és elenyésző saját sugárzást bocsátanak ki. A népnyelv régebben valamennyi égitest szinonimájaként használta a csillag szót (Esthajnalcsillag nem más mint a Vénusz), a szócikk a továbbiakban a csillagászati értelemben vett jelentéséről szól. A csillagokat villódzó, sziporkázó fénypontokként látjuk szabad szemmel. A nagy távolság miatt tűnnek pontszerűnek, még a legnagyobb földi távcsövekben is. A csillagok fényének ezt a szabálytalan pislákolását – aszcintilláció jelenségét – a földi légkör áramlásai hozzák létre. (Gyakran, első ránézésre egyáltalán nem könnyű megállapítani, hogy az égen bolygót látunk-e vagy csillagot. Az amatőrcsillagászok egy jó módszere ennek megállapítására az, hogy ha egy csillag nem szcintillál, akkor feltehetően nem is csillag, hanem bolygó.) A legközelebbi csillag a Nap, a következő legközelebbi a Proxima Centauri, amely 4,2 fényévre található, tehát a fény 4,2 év alatt ér ide onnan. Ha az egyik leggyorsabb vonattal, a francia TGV-vel utazhatnánk annak 574,8 km/h nagyságú rekordsebességével, akkor majdnem 8 millió évig tartana az odaút. Ez a távolság tipikus a galaxisunkban. Ennél sűrűbben helyezkednek el a galaxis és a gömbhalmazok középpontjában, és sokkal távolabb a galaktikus halóban, a galaxist körülvevő gömb alakú térrészben. A csillagok mérete a kicsiny, nagyváros méretű neutroncsillagoktól (melyek tulajdonképpen már halott csillagok) az olyan szuperóriásokig terjed, mint a Sarkcsillag (Polaris), valamint az Orion csillagkép Betelgeusenevű csillaga, melyek átmérője a Napénak nagyjából ezerszerese. A ma ismert legnagyobb csillag a VY Canis Majoris, amelynek sugara elérheti a Napénak 1420-szorosát. Sűrűsége viszont jóval kisebb, mint a Napé. A csillagok fizikai tulajdonságait az ún. állapothatározókkal jellemezhetjük. A legfontosabb állapothatározók a következők: fényesség, felületi hőmérséklet, színkép, sugár, forgási periódus, kémiai összetétel, mágneses mező, tömeg. Ezen kívül szokás még a felületi gravitációs gyorsulást is az állapothatározók közé sorolni, ezek azonban a csillag tömege és sugara ismeretében könnyen kiszámíthatóak. A csillagok látszólagos fényességének mértékegysége a magnitúdó. Minél fényesebb egy adott csillag, annál kisebb a magnitúdó értéke. A magnitúdó logaritmikus mértékegység: ha két csillag látszólagos fényessége között 1 magnitúdó különbség van, akkor az egyik csillag 2,512-szer fényesebb a másiknál. A Nap látszólagos fényessége -26,86 magnitúdó. A Hold teliholdkor -12,6, a Vénusz -4,6, a Jupiter -2,94 magnitúdós fényességet érhet el. Az éjszakai égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz -1,45 magnitúdós. A leghalványabb, szabad szemmel tiszta időben még látható csillagok 6 magnitúdósak. Távcsővel halványabb objektumok is láthatók: minél nagyobb a műszer objektívjének átmérője, annál halványabb égitesteket láthatunk vele. A legnagyobb földi távcsövekkel 25 magnitúdós, a Hubble űrtávcsővel 30 magnitúdós csillagok is észlelhetők. A látszólagos fényesség nem utal a csillagok valódi fényességére. Egyes halvány csillagok látszó fényessége azért kicsi, mert nagyon távol vannak a Földtől. Ezért a csillagok valódi fényességét az abszolút fényességadja meg, amely a csillag 10 parszek távolságból megfigyelhető látszólagos fényessége. A csillagok luminozitásán a másodpercenként kibocsátott sugárzás mennyiségét értjük. A csillagok energiáját a magban végbemenő termonukleáris reakciók hozzák létre. A luminozitás a csillag korától is függ. Az energia elektromágneses sugárzás formájában szabadul fel, a röntgen sugaraktól a rádióhullámokig. Az ultraibolya sugárzást a földi légkör felfogja, amely nehezíti a luminozitás mérését a felszínről. Ezért ezeket közvetlenül a világűrből mérik, műholdak segítségével. Egyes csillagok luminozitása a Nap luminozitásának 500 - 500 000-szerese is lehet. A hőmérséklet a csillag magjától a légköréig változik. Például a Nap magjában eléri a 15 millió °C-ot, míg a légkör effektív felszíni hőmérséklete csak 5785 K. A csillagászok a légkör effektív hőmérsékletét a színkép és a fekete test (minden sugárzást elnyelő test, amely csak elméletileg létezik) összehasonlításával mérik. Meg lehet mérni az óriás és szuperóriás csillagok szögátmérőjét egy Michelson-interferométernek nevezett műszerrel. Ez az ívpercekben és ívmásodpercekben mért szögátmérő a távolsággal arányban megadja a csillag lineáris átmérőjét. Az Arcturus (az égbolt negyedik legfényesebb csillaga) átmérője a Nap átmérőjének 23-szorosa (a Nap átmérője 1,39 x 106 km). Az Orion csillagképben lévő Betelgeuse a legnagyobb méretű csillagok egyike, átmérője 1000-szerese a Napénak. Más módszerek is vannak a méretek meghatározására (kisugárzott energia vagy a fedési kettősök fogyatkozásai alapján). A tömeg az egyik legfontosabb állapothatározó. Értéke 0,07 és 100[2] naptömeg között változhat. Alsó határát a stabil hidrogénfúzió elindításához szükséges maghőmérséklet jelöli ki, az ennél könnyebb égitestek a barna törpék, melyek magjában csak a deutérium fúziója indul be, ami hamar el is fogy. Felső határa az úgynevezett Eddington-határ, az ennél nehezebb csillagok olyan intenzív sugárzást bocsátanának ki, hogy a sugárnyomás lefújná a csillag külső rétegeit (így megkönnyítve). Egy csillag gravitációs ereje a tömegétől függ. A kettőscsillagok esetében a tömeget az egymástól való távolságuk és keringési idejük alapján lehet meghatározni. A pálya a tömegvonzástól függ, a tömegvonzás pedig a tömegtől és a távolságtól. A tömeg-luminozitás összefüggés alapján is meghatározhatjuk egy csillag tömegét. A tömeg és a luminozitás egyenes arányban nő. Minél nagyobb egy csillag tömege, annál gyorsabb ütemben alakítja át az anyagot energiává. Ennek következtében a nagy tömegű csillagok élettartama rövidebb, mint a kisebb tömegűeké. A csillagok - a fősorozaton való tartózkodásuk során - a hélium és hidrogén magjukban végbemenő fúzióból nyerik az energiát. Ez a folyamat a csillag tömegétől függően rövidebb vagy hosszabb. Egy naptömegű csillag élettartama 10 milliárd év, egy három naptömegű csillagé 500 millió év, egy 30 naptömegű csillagé már csak 6 millió év. A csillagok távolságát különböző módszerekkel lehet meghatározni. A hatalmas értékek miatt nem kilométerben vagy csillagászati egységben, hanem fényévben vagy parszekben mérjük. A Naprendszerhezlegközelebbi csillag a 4,22 fényév távolságra lévő Proxima Centauri. A legegyszerűbb módszer szerint, ha meghatározzuk a Földhöz elég közel elhelyezkedő csillag pontos helyzetét hat hónapos különbséggel (két periódusban, amikor a Föld ellentétes irányban helyezkedik el a Naptól), akkor észrevehetjük, hogy a két helyzet nem egyezik. Ismerve a földi pálya átmérőjét (kb. 300 millió km), ki tudjuk számítani azt a szöget, amellyel a csillag elmozdult az égbolton. Az elmozdulás fordítottan arányos a távolsággal. Ezt a módszert parallaxis-módszernek nevezzük. Csak a közeli csillagoknál alkalmazható. A távolabbi csillagok elmozdulási szöge túl kicsi.

 - Abszolút fényességük, hőmérsékletük, színképük és más állapothatározók szerint a csillagok lehetnek:

-átlagos csillagok (fősorozatbeli csillagok)

-vörös törpék

-barna törpék (legkisebb tömegű csillagok, amelyek magjában még beindulhat a fúziós reakció)

-szubtörpék

-óriáscsillagok

 -vörös óriások (végső fázis a csillagok életében)

-maradvány csillagok

  -fehér törpék

  -fekete törpék (kialudt fehér törpék)

  -neutroncsillagok

   -pulzárok (periodikus rádiójeleket küldenek az űrbe)

    -magnetárok (erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillagok)

    -kvarkcsillagok (egymáshoz préselt kvarkokból állnak)

    -fekete lyukak (erős gravitációs térrel rendelkező maradvány csillagok)

    -Kémiai összetételük és a galaxisban elfoglalt helyzetük szerint a csillagok különböző populációkhoz tartoznak.

     -Kísérőik alapján a csillagok lehetnek:

 -kettőscsillagok

Az Orion-köd (M42–M43, NGC 1976) két fényes csillagközi gázfelhő az Orion csillagképben, nagyon közel egymáshoz, részben egybefolyva. Valójában egy objektum, amelynek egy részét sötét felhő takarja el. Sőt, mindkét felhőrész egy hatalmas kiterjedésű halvány ködtenger legfényesebb része csak.

Látszólagos fényessége 4 magnitúdó, ezért szabad szemmel is látható; halvány csillagnak tűnik az Orion öve alatt, emiatt a környező csillagokkal együtt Orion kardjának is nevezik. Igazi szépsége azonban távcsövön át, vagy még inkább a hosszú expozíciós idejű fényképeken mutatkozik meg.

A felhő mélyén új csillagok születnek az összesűrűsödő gázból, látható egy fiatal csillagokból álló halmaz is: a Trapéz. Az Orion-köd centrális sűrűsödése nem idősebb 30 000 évnél. Félezernél több változócsillag van a ködben és környezetében.

 A képen az Orion Szíve: